Időhullámok

„Mama! Mama!” – kiáltoztam álmomban, a régi veranda oszlopai közt botorkálva kétségbeesetten, tüskés, rozsdásra váltott rózsabokrok tövében keresve nagyanyám nyomát.

„Hol vagy? Hol a mama?!” – járkáltam egyre nagyobb ijedelemmel, a régi ház ismeretlen ürességében próbáltam rálelni mozdulataira, tárgyaira.

„Mikor halt meg? Hogyan? Ki temette el? Hová?” – törtek elő belőlem a fájdalom szavai, és nem tudtam visszaemlékezni az időre.

Akárcsak azokban az években, amikor sírva riadtam fel éjszakánként, kerestem őt az utak menti erdők madarai közt: hátha…

Riasztó, borzasztó álom, félálom, fél-ébrenlét, lét és nemlét határán, összecsavarodott időspirálok közt, amikor rátekeredik egymásra a múlt meg a jelen, és hirtelen kettéválaszthatatlan…

Sokan halnak meg mostanában. Nyomtalanul. Emléküket az idő áramlatai elmossák, mint hideg-meleg hullámok a parti homokvárat.

Haraszti Mária

Szerző: Haraszti Mária

Az ANIMA Társaság alapítója és elnöke