Vincze László kiállítása Pozsonypüspökin

A pozsonypüspöki Tryskáč Söröző és Étterem termeiben 2014. január 31-én, pénteken 17 órakor nyílik Vincze László esztergomi festőművész „Derűs évszakok” című, árusítással egybekötött kiállítása. A kiállítás kurátora Tóth Sándor József Attila-díjas költő (Esztergom). Közreműködnek a magyar alapiskola és óvoda diákjai. A kiállítás 2014. május 31-ig tekinthető meg naponta 11:00 és 20:00 óra között. A festőművész munkásságáról:

2011-05-15 Varga Péter Dénes (Hídlap.hu):
„Csak mese, csak álom…

Vincze László festőművészt nem kell bemutatni olvasóinknak, az alkotó rá­adásul már többször is szerepelt ha­sábjainkon. Varga Péter Dénes ezút­tal első ecsetfogásáról, Esztergomba költözéséről és az ihletekről kérdezte egyebek közt a neves festőművészt.

– Azt szokták mondani, hogy a muzsi­kusnak hangokból áll a világ. Gondolom, hogy a festőművésznek pedig minden színekből és képekből tevődik össze.
– Ez a párhuzam ténylegesen létezik, valóban arról szól az egész életem, hogy jártamban keltemben figyelem az embe­reket, mindazt, amit magam körül látok tapasztalok. A minap épp egy gyönyörű lánnyal utaztam hazafelé, láttam, hogy ő is csodálattal szemléli a tájat, ez azután össze is hozott bennünket, hiszen mind­ketten megállapítottuk, hogy milyen gyönyörű sárga az a repceföld, amely mellett éppen elhaladtunk. Nekem per­sze nem csak a táj tetszett, hanem maga a lány is, hiszen nagyon szeretem az emberi arcokat, az emberi mozdulatokat is fes­teni. Akadnak bőven figuratív képeim, elsősorban portrék, de számos alakos kompozíció is került már vászonra. 
– Portrét festesz szívesebben, vagy inkább csendéletet, tájképet?
– Őszintén szólva portrét szívesebben festek, hiszen a táj vagy a csendélet témá­ja mindig adott, nem időhöz kötött, hogy mikor készíti az ember, míg a portréhoz mindig kell egy modell, én nem szeretek fotó után festeni. Szükséges a benne rej­lő közvetlenség. Ott ül előttem, tudunk beszélgetni. Legutóbb egy nagyon szép fiatal színésznőt festettem. Roppant érdekes és kellemes volt olyannyira, hogy megkérdeztem tőle, ülne-e esetleg modellt egy másik képhez is – így azután az egyik megmaradt nekem. 
– Mennyit dolgozik egy festőművész naponta?
– Ideális esetben öt-hat órát. Meggyő­ződésem, hogy kár még tovább hajtania az embernek magát, hiszen ha elfárad, vagy már csupán erőlteti, előfordulhat, hogy épp visszafelé halad, elrontja a képet, elveszíti annak frissességét. Ráadásul tennivaló a festés befejezte után is akad. Ki kell mosni az ecseteket, elő kell készí­teni a palettát, el kell szaladni a keretező­höz, tehát az ilyen prózai teendők is sok időt vesznek igénybe. 
– Emlékszel az első ecsetre?
– Így konkrétan nem, pontosabban Félegyházi tanár úr növendékeként a Debreceni Református Gimnáziumban venni kellett ecsetet. Ő egy igen szigorú ember volt, az egész osztályban talán én voltam az egyetlen, akin soha nem csat­tant el a tenyere, az is talán csak azért, mert mindig igen pontosan betartottam az utasításait. Ennek meg is lett az ered­ménye, hiszen néhány esztendő után fel­vett engem az iskolai szakkörbe, mely­ben egy év alatt, meglehetősen feszített tempóban felkészített engem a főiskolai felvételire. Az első ecsetem tehát egy papírboltban vásárolható vízfestő ecset volt, ahol ráadásul az egész osztállyal közösen egyetlen színt választottunk, indiai vöröset. Ezzel kellett először folto­kat festenünk, amint a tanár úr mondta. Talán kicsit furcsának tűnik, de igen sok hasznát veszi a növendék. Máig is érzem a jótékony hatását, hiszen ha valamit el akarok helyezni a képen, egyszerű­en oda látom, oda képzelem, tehát nem kerülök zavarba, hogy esetleg nem férne ki valami. 
– Hogy kerültél Debrecenből Esztergomba?
– No, előbb Budapestre kerültem, azu­tán Szegedre, mint rajztanár végeztem 1957-ben. Ekkor három esztendeig egy faluban dolgoztam és végül innét kerül­tem Esztergomba rajztanárnak. Meg­szerettem a várost, itt maradtam, vet­tem egy garzonlakást, itt is nősültem, itt született a három gyerekem. Később azután már nem tanítottam, ellenben igen sokat tanultam hosszú ideig Miháltz Pali bácsitól, aki Szentendréről járt át és jobbára itt töltötte a nyarakat. Neki volt itt a szigeten egy kis művészlakása műte­remmel és saját bevallása szerint jobban szeretett itt lenni, így azután az év nagy részét a feleségével együtt Esztergomban töltötték. És részévé váltak az életemnek a nagy utazások szerte Európában. Időköz­ben az anyagi forrásaim is kiapadtak, de tagja lettem a Képzőművészeti Alapnak. Munka nélkül akkoriban jogilag sem volt szerencsés létezni, nekem sikerült elfo­gadtatnom az önálló szellemi tevékeny­séget, mint hivatalos elfoglaltságot, ami akkoriban egy állásnak számított. 
– Szó került egy legutóbbi modelled­ről, aki színésznő volt. Nem áll messze Tőled és a családodtól a művészetnek ez az iránya sem, hiszen Péter fiad jó nevű színész.
– Valóban, ebben az évadban épp egy musical főszerepét játssza Kecskeméten, ami számomra, mint nagy színházra­jongó számára nem csupán élmény, ami büszkeséggel tölt el, de számos ismeret­séggel is gazdagított. Pétert egyébként is gyakran megnézem akár Pesten vagy Győrben, esetleg Miskolcon vagy Szolno­kon. És ez nem csupán az apa elfogultsá­ga, hiszen a színészet valóban közel áll az én mesterségemhez is olyannyira, hogy nem egyszer kapok indíttatást éppen a színpadról. Ilyen élmény volt legutóbb Székely János darabja a Caligula hely­tartója Kőszegi Ákossal, Dunai Tamásal és számos nagyszerű művésszel. Épp ez az előadás inspirált egy kép megfestésé­re, ami jelenleg a Katona József Színház nézőtéri büféjében látható, ahol jelenleg van egy önálló kiállításom. 
Terveid?
– Röpke idő egy emberi élet. Legin­kább arra törekszem, hogy kiteljesítsem a pályámat, küzdjek az általam ismert gyengéim ellen és ne süllyedjek bele valamiféle olyan állapotba, hogy törté­netesen csak tájképeket vagy csak pipa­csokat fessek. És maga a világ. Most épp Horvátországba készülök, ahol a tenger végtelenjében fogom keresni, hogy hol is van ennek a véges világnak a vége. Amint Vajda János kérdezi a Nádas tavon című versében: »Földi élet, hol a véged?«, illetve néhány sorral lejjebb, hogy mindez talán csak mese, csalódás, álom.”

 

Szerző: Haraszti Mária

Az ANIMA Társaság alapítója és elnöke