Titokzatos díjeső

Június 22-én – a médiák előzetes értesítésétől eltekintve! – átadták a Szlovál Irodalmi Alap díjait a tavalyi év kiemelkedő írói teljesítményeiért. Juhász Katalin tudósítása (Új Szó Online, 2011. június 23.):

Június 22-én – a médiák előzetes értesítésétől eltekintve! – átadták a Szlovák Irodalmi Alap díjait a tavalyi év kiemelkedő írói teljesítményeiért. Juhász Katalin tudósítása (Új Szó Online, 2011. június 23.):

„A legjobb magyar nyelvű kötetnek járó Madách-díjat Benyovszky Krisztián irodalomtörténész vehette át Fosztogatás, Móricz-elemzések című tanulmánykötetéért, amely a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg.

A háromtagú bizottság – Rožňo Jitka költő, műfordító, Tóth László költő és Mészáros András filozófus összesen 28 kötetet értékelt, amelyek hat kiadótól érkeztek be. Nívódíjat kapott Csehy Zoltán Homokvihar című verseskötetéért (Kalligram), Szalay Zoltán A kormányzó könyvtára című elbeszéléskötetért, valamint Hizsnyan Géza színikritikus Színházi világaim című gyűjteményes kötetéért (Madách Posonium).

Rožňo Jitka zsűrielnök, akinek a magyar és a szlovák irodalmi színtér történéseire is rálátása van, úgy véli, a hazai magyar szerzők kötetei össz-szlovákiai mércével mérve is megállják a helyüket. „A tavalyi termésből több kötet szlovák fordításban is sikert aratna. A magyarok és a szlovákok egyébként is sokkal közelebb állnak egymáshoz gondolkodásmódban, kulturális szempontból, mint azt sokan gondolnák” – jegyezte meg. A bizottság elnökétől azt is megtudtuk, hogy mindhárom tag véleménye egyezett a Madách-díj odaítélésével kapcsolatban, sőt a nívódíjak tulajdonosait illetően is hamar közös nevezőre jutattak, miután összehasonlították személyes ranglistáikat. Benyovszky Krisztián bevallotta: nem számított ekkora elismerésre, és nagyon meglepte a díj, mivel tanulmánykötetet ritkán emelnek ki.

„Olyan szempontból próbáltam vizsgálni Móricz Zsigmond műveit, ahogy korábban nem volt jellemző. Nem a regényekben megjelenő társadalomkritika érdekelt, és végképp nem az önéletrajzi vonatkozások, hanem a szövegek sajátos felépítése, nyelvezete, szerkezete és a különböző motívumok jelképisége. Nem csak a jól ismert, kanonikus Móricz-regényeket olvastam újra, hanem az elfeledett, kevésbé népszerűeket is, amelyekről alig találni elemzéseket. Az érdekelt, hogyan ír Móricz az evésről, az ételek szerepéről, vagy hogyan ábrázolja a nemi szerepeket és az erotikát, amely abban az időben teljességgel tabu téma volt” – mondta lapunknak a friss Madách-díjas, aki előző tanulmánykötetében a bűnügyi regények felépítésével foglalkozott, ezért nem meglepő, hogy Móricz Zsigmond egyetlen krimijét, a Forró mezőket is „kivesézte”. Szerinte a történet jól indul, ám a bűnügyi szál lassan elvész, és a kötet második részében már a Móriczra jellemző társadalomkritika dominál. Ennek ellenére úgy véli, néhány részletből kiderül, hogy Móricz kitűnő krimiíró lehetett volna, ha valóban érdekelte volna ez a műfaj.

Hizsnyan Géza azon kevés hazai magyar színikritikusaink egyike, aki a szlovák, a cseh és a lengyel színházi életet is figyelemmel követi. Két évtized írásait foglalta kötetbe, és már a címből kiderül (Színházi világaim), hogy saját egyéniségéből is csempészett a szövegekbe, illetve a kor lenyomatát is rögzíteni kívánta. „Ha játékszínről van szó, számára nincsenek távolságok, nyelvi akadályok, szemléletbeli és esztétikai behatároltságok. Bár igazán bennfenntes a színház világában, vidéki orvosként, belgyógyászként meg tudta őrizni függetlenségét” – áll a kötet fülszövegében. Hizsnyan Géza azonban leginkább talán érzékeny nézőnek tekinti magát. „Tájainkon sokáig két fajta színikritika létezett: a vállon veregető és a ledorongoló. Kevesen indultak ki szövegből és elemeztek végig egy-egy előadást. Az igazán jó színházi írás szerzője nem akarja megmondani, hogy az adott előadás jó-e, vagy rossz, hanem egyfajta elfogulatlan nézői olvasatot próbál adni, amibe, mint egy tükörbe, belenézhetnek az alkotók is. Ez azért hasznos, mert kiderül, sikerült-e kifejezniük a darabbal, amit szerettek volna. Ez lenne a színikritikus küldetése” – véli a díjazott.

Csehy Zoltán verskötete, a Homokvihar nyelvezetében felhasználja az antik mítoszok szimbólumvilágát, miközben a szóképek, a versek struktúrája egyes 20. századi zeneszerzők experimentális műveit idézi. A szatíra, a humor számos aspektusa is előkerül nála, amely a történetírói alaphangnemmel kerül érdekes kontrasztba.

Szalay Zoltán sorrendben harmadik elbeszéléskötetéért idén már a Talamon-díjat is megkapta, ezúttal pedig Madách-nívódíjat vehetett át A kormányzó könyvtáráért. A fiatal író elemzők szerint leginkább Kafka, Orwell vagy éppen Krasznahorkai László nyomdokaiba lépett, az új ízt pedig a csipetnyi irónia jelenti, mellyel ezt a hagyományt fűszerezi. Komor hangvétel, abszurd helyzetek jellemzik elbeszéléseit, amelyekben azonban mindig ott bujkál némi mosolyra késztető elem.

A bírálóbizottság elnöke egy szóban foglalta össze véleményét a tavalyi mezőnyről: „pozitív”. Ez a jelző a műfaji sokszínűségre, a témagazdagságra és az írók alkotókedvére egyaránt vonatkozik.”

Szerző: Haraszti Mária

Az ANIMA Társaság alapítója és elnöke