Forgószél

Tárkány művek az Ifjú Szivek Táncszínházban

2012. május 18. péntek

Haraszti Mária

Meghalt: 2017 Ozogány Ernő (Budapest, 1951. május 14. – Pozsony, 2017. augusztus 2.) villamosmérnök, technikatörténeti és művelődéstörténeti szakíró. Szüleit 1945 után Magyarországra telepítették, négyéves korában került vissza Csehszlovákiába, Tejfalura. Itt kezdte iskolai tanulmányait, majd a szomszédos Somorján végezte a gimnáziumot, ahol 1969-ben érettségizett. A prágai Cseh Műegyetem Villamosmérnöki Karán digitális hang- és képmérnöki szakon 1975-ben szerzett mérnöki oklevelet, majd 1981-ben a posztgraduális képzést is elvégezte. 1975–1981 között a Csehszlovák Televízió pozsonyi stúdiójának hangmérnöke, később képmérnöke. 1981–1990-ben a pozsonyi Szakszervezetek Háza műszaki tanácsadója, 1991–1999 között a már Istropolis Kongresszusi Központnak nevezett intézmény műszaki, majd üzemviteli igazgatóhelyettese. 1999-től 2011-ig, nyugdíjba vonulásáig ismét a Szlovák Televízióban dolgozott mint vezető adástechnikai szakértő. Munkája mellett tudományos ismeretterjesztéssel és szakfordítással is foglalkozik. Ismeretterjesztő írásai az 1970-es évek közepétől a felvidéki magyar lapokban (Hét, Nő, Tábortűz, Új Szó, Vasárnapi Új Szó, Vasárnap, Irodalmi Szemle), valamint a Prágai Tükörben jelennek meg, de a pozsonyi Pátria Rádiónak is külső munkatársa. 1991–1992-ben a Szlovák Televízió Tanácsának, 1994–1996- ban az Országos Rádió- és Tévétanács („frekvenciatanács”) tagja volt. Ő fordította magyar nyelvre Blaskovics József (Ímely) turkológus eredetileg szlovákul kiadott történeti művét Rimaszombat a török hódoltság idején c., amelyet először 1989-ben Budapesten, majd 1993-ban Pozsonyban adtak ki). Szerkesztésében jelent meg a Blaskovics emlékkönyv 1995-ben. Lánya, Ozogány Katalin (Dunaszerdahely, 1982. július 12. –) fizikusként dolgozik Budapesten. Főbb művei: A magyar tudomány évszázadai I-II. (Kiss Lászlóval és Lacza Tihamérral), 1994, 1996; A tudás fájáról, 1999; A tudás almája, 2001; Gondolatokból épült katedrális (Kiss Lászlóval és Lacza Tihamérral), 2001; Magyar atomocska, 2002; Lajtától keletre, 2002; A mi huszadik századunk (szerkesztő és társszerző), 2002; Magyar nagyasszonyok (Vojtek Katalinnal), 2003; Dobozba zárt múzsa, 2005; Pandora szelencéje?, 2006; A labdarúgás 75 éve Tejfalun, 2009; A nemzet virágai, 2011; Jó mulatság, férfimunka I-II., 2012, 2013; Tejfalusi dőrejárás (Gyökeres Györggyel), 2013; Zsinórpadlás (Kiss Lászlóval és Lacza Tihamérral), 2013; Magyar Prága, arany Prága, 2014.; 2025 Ľubo Navrátil, Mgr. Ľubomír Navrátil szerkesztő, újságíró, műfordító, a dúbravkai városi hivatal kulturális osztályának vezetője, amatőr forradalmár, faragó és kosárkészítő. „Szombaton reggel 7 órakor születtem a dunaszerdahelyi szülészeten, szlovák-magyar vegyes családban. Kicsit arrogánsan azt szoktam mondani, hogy guzsaly után magyar, kard után szlovák nacionalista vagyok. A további szocializációm is ebben a kétéltű környezetben zajlott, bár egyetemi tanulmányaimig kizárólag szlovák óvodai és iskolai intézményekbe jártam. Az általános iskolában nagyon jól tanultam, pontosan Lenin utasítása szerint, így gond nélkül bekerültem az úttörőszervezetbe is, ahol az alakulat gyalogos rangjára kerültem. A középiskolai éveimet rosszabb jegyekkel éltem meg, mert osztálytársaimmal felfedeztük az élet örömtelibb oldalait, például az önálló tanulást. Középiskolás éveim alatt Laco Teren művésszel együtt adtuk ki a Mladosť című folyóiratot, és akkoriban kezdtem el fotózni és verseket írni, főleg szerelmes verseket. Sokoldalú tehetségem miatt nyilván nem tudtam eldönteni, hogy hova menjek tanulni. Eleinte a FAMU-ban gondolkodtam a fotózáson, aztán pszichológus akartam lenni, de nem nyitottak egy évet, így végül az Oriental Studies - Indian Studies szakra jelentkeztem. A dravida és az indoeurópai nyelvek közötti szemantikai különbséget azonban nem tudtam megmagyarázni a felvételi vizsgákon, ezért néhány professzor azt tanácsolta, hogy tanuljak még néhány évet, és később jöjjek. De akkoriban két év kötelező katonai kiképzést fenyegetett egy ilyen eset, így elmentem a pótfelvételire oroszból és magyarból, hogy ott beszéljek egy kicsit, aztán válasszak valami megfelelőt. Végül a fordítás elméletével és gyakorlatával kezdtem foglalkozni, és kis késéssel fejeztem be az iskolát. Közvetlenül a nemzetiek után kerültem a Tatran kiadóhoz szerkesztőként. Körülbelül 7 évig dolgoztam ott, képzett nők és férfiak válogatott csoportjában. Ennek a munkának az volt az előnye, hogy egyeztetni kellett a szerzőkkel, és hogy ne zavarják a kollégákat a munkában, az íratlan szabály az volt, hogy valamelyik pozsonyi kávézóban történt. Így ismertem meg a bársonyos forradalom későbbi résztvevőit, Peter Zajacot, Jan Štrassert, Ľub Feldeket, Miloš Žiakot, Peter Tatart és Miša Horskýt, valamint osztálytársamon, Laco Terenen keresztül a fiatal művészek egész generációját. A Tatran szerkesztősége a Madách kiadóval egy épületben kapott helyet, és ennek, de a magyar szakos tanulmányaimnak is köszönhetően olyan magyar értelmiségieket ismertem meg, mint Tóth Károly, Öllős Laci, Laci Barak, Molnár Imre, Peter Hunčík, Szigeti Laci, Grendel Lajos, Sándor Nóra vagy Berényi József. Nem szívesen beszélek a szelíd forradalom alatti tevékenységemről, annak ellenére, hogy két évig voltam hivatásos kerületi politikus, a dunaszerdahelyi VPN elnöke. A 89 utáni politikai mozgalmak legfontosabb hozzájárulásának a szabadságot tartom annak minden formájában, valamint azt, hogy bár a bársonyos forradalom jelzőfénye csak halványan pislákol, az az ismeretlen vizekre vitorlázó hajó időnként mégis irányba tud állni. Egyáltalán nem hiszem, hogy jobban megérdemlem a díjat, mint a forradalom többi résztvevője Dunaszerdahelyen, ezért szimbolikusan szeretném felajánlani minden barátomnak, akik aktívan részt vettek ezekben a csodás pillanatokban, abban az időben, amikor még nem balosok és jobbosok, kommunisták és kapitalisták, magyarok és szlovákok voltunk – hanem még csak emberek, akik szabadságra vágytak...” (Elmondta az Anton Srholec -díj átvételekor.)
Megszületett: 1975 Kiss Szilvia (Komárom, Csehszlovákia, 1975. augusztus 2. –) magyar színésznő. Komáromban született, 1975. augusztus 2-án. Tanulmányait szülővárosában végezte. 1996–1997-es évadtól a Kassai Thália Színház szerződtette. Színésznőként 2003-ban Pozsonyban szerzett diplomát. 2003-tól Kassára szerződött. Szerepelt a Komáromi Jókai Színházban, játszott a komáromi Teátrum Színházi Polgári Társulás és a dunaszerdahelyi Szevasz Színház előadásaiban, a Kisvárdai Várszínházban, a Soproni Petőfi Színházban. Három gyermek édesanyja. 2007-ben férjével Gál Tamással létrehozták a Csavar Színház vándortársulatot, (a név: Csallóközi Vándorok rövidítése) amelyben kollégáikkal kis falvakban és városokban tartják előadásaikat.