Nézem, ahogy tárul a hatalmas arany kapu a moszkvai Kreml palotában, és besétál rajta az icipici óriás cár, Vlagyimír Vlagyimírovics Putyin. Az orosz televízió is kitesz magáért: a legmodernebb technikákat bevetve nagyítja föl az eseményt ország-világra szóló lakodalommá. Láttunk már ilyet. Fekete-fehérben, majd kezdetleges színekkel. Az egyik mesesorozatban egy kis bajszos feszített főszereplőként, a másikban Mao, egy üvegcipőkkel megtűzdeltben Evita, aztán Nicolae, nemrég pedig Észak-Kórea spontán rajongóit láthattuk felvételről.
Így van ez, ha az ember nem éppen tegnap született. Akaratlanul is felderengenek benne a párhuzamok. Néró, Napóleon, VIII. Henrik meg a nyolcadik utas…
Megvallom, tartok a kisméretű politikusoktól. Mindig maguk alá gyűrik a „népet”, hogy nagyobbnak látsszanak, és a nevükben – immár átnézve felettük – a soha el nem érkező szebb jövőről szónokolnak. Nem hagyják, hogy ITT és MOST legyen végre a Kánaán, vagy legalább egy kicsi kis nyugalom, hogy békésen élvezhessük a tavaszi napsugarakat…