CSALÁDI KÖR, AVAGY A FEKETE TIZENNYOLC ÁRNYALATA

ÍRTA: HAKLIK NORBERT

Megjelent az Alföld 2017/3. számában • 2017. április 19.

Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1931. május 11-én a berlini Ufa-Palast-am-Zoo moziban be­mutattak egy filmet, amely máig hatóan megváltoztatta a mozgókép művészetét. Az M című mozi az expresszionizmus eszközeivel mondott el egy olyan rémtörténetet, amely már nem valami óriásira nőtt egzotikus állattal, vagy egy sok száz éves, halhatatlan gróffal riogatta a közönséget, hanem a köztünk járó, hozzánk ha­sonló gonoszt tette meg főszereplővé. A mai Szlovákiában, Rózsahegyen, Lö­wen­stein László néven született színészóriás, Peter Lorre alakítása azóta is visszaköszön minden valamirevaló pszichothrillerben. Szűk évtizeddel a premier után azonban egészen másfajta borzalmak szabadultak rá a világra, és a Lorre által megelevenített karakterhez hasonló rémek ideje leáldozott. Egy darabig. A világháború utáni tartós fellendülés, amelynek a pomádézott frizura és a három literes mo­tor­ral hajtott autóbatárok váltak az ikonjaivá, ismét elhozta azokat a viszonylagos bé­keidőket, amikor már nem Hitlernek, hanem Norman Bates-nek lenni is elég volt a világborzongatáshoz.
Hitchcock Psycho című remeke azonban nem csupán visszahozta az M-ben debütált hétköznapi gonosz alakját, hanem tovább fűsze­rez­te a bő negyedszázados sikerreceptet egy újabb aromával. Abban ugyanis, hogy az em­ber rémmé lett, Bates-től kezdve valamiféle rejtett családi titoké kell, hogy le­gyen a főszerep, szavatolva azt, hogy a gonosz többé-kevésbé maga is áldozatként tűnjék föl, és a félelem mellett némi együttérzést is kiválthasson a közönségből.Ivana Dobrakovová, a kortárs szlovák próza fiataljainak egyik legelismertebbike ezt a sikerreceptet továbbfejlesztve alakított ki egy csak rá jellemző, félreismerhetetlen ízvilágot. Dobrakovová novellisztikája ugyanis úgy használja teljes természetességgel a hitchcocki összetevőket, hogy közben nagyon is Közép-Európa nyel­vét beszéli. Azét a Közép-Európáét, amely a lengyel Sylwia Chutnik műveiben a naturalista szociogroteszk dialektusában, a szintén szlovák Uršuľa Kovalyk munkáiban pedig a feminizmusnak álcázott empátia hangján szólal meg, és amelynek egy­re táguló határai között akár a nizzai plázs vagy éppen egy marseille-i gondozóintézet is teljes természetességel megfér novellahelyszínként a pozsony-ligetfalui va­sútállomás mellett.
Dobrakovová, akárcsak fent említett pályatársai, a közönségfilmek és a lektűr pa­neljeit rendezi újra egyéni és egyedi prózakompozíciókká. A Halál a családban cí­mű novellagyűjtemény első darabja, az Én és ő. Nem mi ketten rögvest olyan szituációba engedi bepillantani az olvasót, amely megannyi családi vígjátékból és te­le­regényből ismerősnek tűnhet: egy korosabb férfi és jóval fiatalabb barátnője kap­csolatába. Ám a felütés tüstént nyilvánvalóvá teszi, hogy Dobrakovovától többet kapunk majd a megszokott kliséknél: a kezdőjelenetben ugyanis a lány szeretkezés közben aggódni kezd, nehogy az idősebb partner túlhajszolja a szívét. Rá­adásul a szerző a történetet nem a nő, hanem a férfi szemszögéből beszéli el, és két­ségeire, kiszolgáltatottságára összpontosítva kiemeli őt a rendszerint rá szabott ki­zsákmányoló-szerepből: „Nem szeretem, amikor papinak szólít, és ezt nagyon jól tudja. A fiatal szerető, hát köszönöm szépen, megvannak a maga előnyei, de ez a gyerekesség, ez az erőltetett játék, hogy ő az én kislányom, én meg a vén kujon, már kínos, néha szívesen felpofoznám, másrészt viszont nem akarom elveszíteni, még mindig jobb, mint a megereszkedett bőrű, emancipált, negyvenes feministák. Csak­hogy ez a taknyos állandóan a szememre veti, hogy az apja lehetnék.” (6.) En­nek a novellának befejezése nincs, csak vége, utolsó mondata ugyanis kíméletlen tárgyilagossággal fogalmazza meg azt a kérdést, amely az egész szöveg mögött ott lappang: hogy mi marad egy ilyen kapcsolatból akkor, ha hirtelen megfosztjuk a szerepjáték elemeitől, és mindkét szereplőnek tényleges önmagává visszaváltozva kell túlélnie benne.
A következő, Az örökség című darab szintén továbbgondolásra csábítja az olvasót. Az apa halálát követő hagyatéki tárgyalásra utazó lány történetében ugyanis az a legérdekesebb, ami nincs leírva benne, s amivel az olvasói képzelet toldja meg ezt a rövid novellát, amely magát lehetséges kísértethistóriának álcázva veti fel azt a kérdést, milyen súlyos lelki terheket róhat valakire, ha szüleje azelőtt távozik, hogy rendezhetné vele a kapcsolatát. Az Anya és lánya a vonaton is hamarosan el­árulja az olvasónak: az utazás játék csupán, amellyel a kislány édesanyja segítségével igyekszik feldolgozni apja hiányát. Az írás egyszersmind azt is kiválóan példázza, hogyan képes Dobrakovová a játékos felütéstől harmadfél oldalnyira eljutni egy olyan novellazárlatig, amely mindössze egy feldolgozhatatlan családi tragédia lehetséges utóhatásaira nyithat hátborzongató perspektívát.
A családi kör Dobrakovovánál következesen az előbbiekhez hasonló helyzetekkel jár együtt. A Temetés után egy halott kislány szellemének a szemszögéből be­széli el, miféle jelenetekkel szembesül a búcsúztatását követő események tanújaként, egyszersmind azt is bizonyítva, hogy Dobrakovová néha még holtukban sem engedi a szereplőit békében nyugodni. A halálig vezető út stációi a gyermekkortól az öregségig pedig megannyi alkalomként szolgálnak a testi-lelki szenvedés és a kiszolgáltatottság változatainak bemutatására. Dobrakovovánál a tanulóéveket nem a társakkal megélt csibészségek teszik emlékezetessé, hanem a pletykák ar­ról, hogy a koleszos lányok azért tünedeznek el, mert „[…] az albánok fogdossák el őket, hűtőben tartják, és még élve metszik le róluk a húst a kebabhoz” (A Zemp­léni-víztározó alsó áramlatai, 71.). Az anyaszerephez egyértelmű természetességgel rendelődik hozzá a depresszió és a gyermek halálától való rettegés (Éjjelek), ha pe­dig valamelyik szereplőhöz az igazi partnerség és a boldogság képei társulnának, akkor rendre kiderül róla, hogy vélhetően csak az elbeszélő képzeletében lé­tezik (Péterrel az élet). Ha egy pár mégis együtt öregedik meg, az Dobrakovová vi­lá­gában a törődés és az odaadás olyan megnyilvánulásaira teremt alkalmat, mint amilyenre a következő idézet hoz példát: „A táskából egymás után pakolom ki az éle­lmiszert a helyére, a hűtőbe, a kamrába, míg Márta tisztítja a halat, és közben csivitel. Azt mondja, húsz évet fiatalodott, végre jól érzi magát a bőrében, új erőre ka­pott, én meg közben mereven bámulom az ezüst pikkelyes, nyákos és véres ke­zét, azt a két sikamlós, csontos és eres végtagot, mely annyira emlékeztet a halászcsónak aljában vergődő halakra. A keze tökéletesen összehangolt mozdulatokkal használja a kést, csintalanul ugrándozik a vágódeszkákon és kimetszi a belsőségeket. Egyszeriben szó szerint undort érzek a feleségem és koszos keze iránt, már nem szorul a segítségemre, nincs rám szükség. Undorodom a fiatalos lelkesedéstől, a túlzóan gyerekes csacsogásából, benyúlok a táskába, előhúzok egy kék csomagot, amit eredetileg magamnak vettem, és a szavába vágok. – Vettem betétet az al­kalmi vizeletcsepegésre, nagyon praktikus, férfiaknak és nőknek egyaránt jó. So­sem tudhatjuk, mikor jön jól, a mi korunkban már mindenre fel kell készülni.” (A remegés, 173.)
Bár Dobrakovová prózáiban rendre visszatér a csonka családok és traumatikus pár­kapcsolatok bemutatása, a szlovák írónő munkái nem csupán a boldogságdeficites magánéleti helyzetekre összpontosítanak. Érdekes elemzési szempontot kínál összevetnünk a Halál a családban novelláiban megjelenő tematikát azokéval a kor­­társ szlovák kisprózákéval, amelyeket az északi szomszédunk jelenkori literatúrájával hivatásszerűen foglalkozók reprezentatívnak tekintenek. E jellegzetes té­mák lajstromba vételéhez kézenfekvő támpontot nyújthat a Noran Libro gondozásában megjelent Férfi, nő, gyerek. Mai szlovák történetek című antológia, amelyhez a szövegeket válogató Radoslav Passia írt A kortárs szlovák próza néhány sajátosságáról címmel utószót. A Szlovák Tudományos Akadémia kortárs szlovák irodalomra szakosodott munkatársa az utóbbi évek terméséből olyan szövegeket tartott ér­demesnek arra, hogy Szlovákia kortárs prózairodalmát a magyar közönség előtt kép­viseljék, amelyekben „alapvető témaként vetődik föl az otthon és az idegenség üt­köztetése, amire az önmegértést, a kulturális, nyelvi és nemi identitást, valamint az egyén családhoz és a társadalomhoz fűződő viszonyát érintő rokon kérdések kon­textusában keresik a megoldást”.
Figyelemre méltó, hogy bár Passia a jelenkori szlovák próza „kiemelkedő tematikus kérdései” közé sorolja, a nosztalgia „sajátos posztszocialista változata”, az „osztalgia” (Férfi, nő, gyerek. Mai szlovák történetek, Noran Libro, Budapest 2016., 279.) mintha teljesen hidegen hagyná Dobra­ko­vovát. Annál inkább demonstrálható az írónő szövegeivel a legfiatalabb prózaíró nemzedék munkáinak azon jellegzetessége, amely Passia szerint a magyar fordításban szintén hozzáférhető Pavel Vilikovský „önkolonializáló gesztusának” lá­gyabb alkalmazásaként „befelé, a szlovák kulturális tér irányába mutató egy­ér­telmű irónia helyett inkább azokra az előnyökre, problémákra és kudarcokra hívja fel a figyelmet, amelyeket Szlovákia európai léptékű politikai, társadalmi és kulturális adaptációja hoz magával a résztvevők számára” (Passia, 284.).
Dobrakovová no­vel­lái­ban ugyanolyan természetességgel jelennek meg generációja tagjainak „a kül­földdel és az »idegennel« kapcsolatban szerzett természetes és mindennapi ta­pasztalatai”, ahogyan például magyarországi nemzedéktársai közül Krusovszky Dé­nes novellahősei róják Prága, vagy Lanczkor Gábor Folyamistenének szereplői Lon­don utcáit.
Kevésbé tipikus talán az, ahogyan szövegeiben Dobrakovová a vendéglátó or­szág idegen közegében megtapasztalt társadalmi kirekesztettséget a magánéleti, vagy éppen a szexuális kiszolgáltatottsággal társítja. A Kígyógombolyag főszereplője például a nyelvi kompetencia hiányából fakadó kényelmetlenségélményétől jut el addig, hogy végül a tanújává lesz annak, amint orosz tanulótársa a franciaországi nyelvi táborban kétségbeesetten kérleli alkalmi szexpartnerét, hogy az aktusért cse­rébe vegye feleségül. A nyelvi korlátok és az intim helyzet kettőssége még in­kább fokozza a helyzet abszurditását, és a kelet-európai nő, valamint a nyugat-eu­rópai férfi közötti egyenlőtlen viszonyt: „– But will you marry me? Pierre, will you marry me? – ismételgette Ljudmila. Nem hittél a fülednek, hogy az aktus előtt ilyesmit mond: – Will you marry me? Hisz ennek nincs semmi értelme. Aztán eszedbe ju­tott Ljudmila nővére, az a híres-neves nőszemély, aki olyan jól ment férjhez, s már túl van a nehezén. Akkor nemcsak azt értetted meg, miért jött Ljudmila Fran­ciaországba, mi volt egész eddig a célja, hanem azt is, hogy tényleg hozzád beszél, szeretné, ha segítenél és még egyszer lefordítanád Pierre-nek, mi a feltétele, a hi­he­tetlen ára, amit a szexért cserébe kér.” (58.) A Ti boš zelo v redu punca című szö­veg hamvába holt szlovák-szlovén szerelmi története, amely végül a magánéleti kilátástalanság látomásszerű szimbólumává válik, vagy A nizzai strandon megvalósulatlan szexjelenete megannyi példaként demonstrálják, a Halál a családban szerzője hogyan képes „dobrakovovásítani” a kortárs szlovák próza egyik leggyakoribb toposzát, és hogyan teremt az idegen környezetbe került nőszereplők helyzetéből alkalmat arra, hogy újabb nézőpontból közelítsen a testi-lelki kiszolgáltatottság rá olyannyira jellemző tematikájához.
Dobrakovová sötét látomásainak erejét még inkább fokozza, hogy hétköznapi rém­történeteit többnyire az agresszor szemszögéből adja elő, mint például amikor A gyógykezelés narrátora aprólékosan ecseteli, miért tesz jót a magatehetetlen be­teg állapotának, ha rendszeresen forró vízbe mártják. Ez a szenvtelen elbeszélői nyelv – amely a fordító, Vályi Horváth Erika mesterien pontos mondatainak hála a ma­gyar változatban is kiválóan működik – csak tovább erősíti a Dobrakovová-no­vel­lák letaglózó hatását. A Halál a családban tizennyolc írása ugyanis – bár a fülszöveg „sokszínű csokor”-ként méltatja a kötetet – a fekete tizennyolc árnyalatát kí­nálja. Roppant erős novellisztika ez, amelynek darabjaival mégsem célszerű egy ülésben végezni, hacsak nem szottyant kedvünk az olvasást követően szakadó eső­ben kiülni egy elhagyatott gyártelepre Joy Divisiont hallgatni, hogy azért jusson hely valami vidámságnak is a napunkban.
Dobrakovová: Halál a családban, AB-ART Kiadó, 2015. 
Kiemelt kép forrása: Sme.sk