Luca, Luca, kity-koty, galagonya kettő-három…

Lucaszék (Göcsej)
Lucaszék (Göcsej

Luca napjához számos hiedelem fűződik. Dologtiltó, jósló nap volt.
Az alsószeli Pejkó Színpad gyerekszínjátszóival a 80-as években felújítottuk, vagyis inkább életre keltettük ezt a szokást, házról házra járva énekeltünk, tollseprűvel megsepergettük a ház asszonyait… Az éneklés, jókívánságok fejében összegyűjtött elemózsiát közösen fogyasztottuk el a művelődési házban, amelyet akkoriban második otthonunknak éreztünk.
De ki is volt ez a Luca tulajdonképpen?

Szent Lucia 304-ben szenvedett Siracusában vértanúságot. Emléke előtt tisztelgett a római katolikus egyház már az V. századtól kezdve. Luca napja a Gergely-féle naptárreformig, 1582-ig a tél legrövidebb napja volt, az évszak közepének tartották, munkaszünetes törvénynapként határozták meg. Nevének etimológiája a latin lux = fény szóval áll összefüggésben. 
Ehhez a naphoz számos hiedelem, szokás kapcsolódik. A praktikák, mágikus eljárások, szövegek a tyúkok szaporaságát, tojáshozamának növekedését igyekeztek elősegíteni. Éjfélkor ennek érdekében megpiszkálták a tyúkokat, nagyobb tojáshozamra kívánván őket serkenteni, máshol maguk a gazdaasszonyok mutattak példát „ülésből” a kotlósoknak. 
A nyugati részeken volt szokás a fiúk „kotyolni” járása. Hajnalban indultak körútjukra az ismerős házakhoz, szalmát vagy fadarabot vivén magukkal, amelyekre rátérdelvén adták elő termékenységvarázsló, mágikus szövegeiket, minden földi jót kívánván a házaiknak a „Luca, Luca, kitty-kotty, Tojjanak a tiktyok!…” kezdetű szöveg kíséretében. Köszöntőjükért tojás járt cserébe. Luca napja gonoszjáró nap is volt, amikor a bűbájosok, boszorkák megronthatnak embert, állatot, ezért védekezésül be kell zárni előlük minden ablakot, ajtót, sőt még keresztet is rajzoltak az ajtókra. A seprűket is elrejtették előlük. A pénz kiadása is tilos volt, és ekkor kölcsönkérni sem volt ajánlatos. 
Jóslásairól is híres volt e nap. Az ekkor készített lucapogácsával jósoltak a jövendő élettárs személyére, e célból készítették a lucacédulákat is. 12 nevet írtak rájuk, egyet mindennap tűzbe vetettek, amelyik karácsonyra megmaradt, az mutatta a jövendőbélit. A lucakalendárium szerint a karácsonyig eltelt 12 nap időjárásából próbáltak következtetni az egész évire, a lucabúzából pedig a következőév termésére. 
Kedvelt szokás volt ekkor a Luca-alakoskodás. Fehér lepelbe öltözve, belisztezett arccal fakanállal, meszelővel ijesztgették a fiúk a lányokat, gyerekeket, majd kikérdezték, imádkoztatták őket. Aki jó volt, almát, diót kapott. Máshol a tyúkokat is megpiszkálták, vagy a háziak arcát „megmeszelték” a kiütések elkerülésére. A legények tréfából egyes helyeken vagy kicserélték a kapukat, vagy szétszedvén a szekeret fölvitték a tetőre, ahol összerakták ismét bosszantván a ház gazdáját és népét. 
A legnevezetesebb hagyomány a lucaszék elkészítése volt, amely a boszorkák fölismerésére szolgált. Luca napjától karácsonyig „dolgoztak rajta”, innen a mondás: „Lassan készül, mint a Luca széke.” Karácsonykor kellett rájuk állni, mert ekkor látták meg a boszorkányokat, akik szarvat hordtak, de azután a széket el kellett égetni. Egyes helyeken mákot kellett az éjféli misére vinni, amit elszórván a rontó szellem fölkapkod, mialatt a nép egérutat nyer. Református vidékeken volt szokás a lucaszék keresztútra vitele, körülkerítése krétával, hogy így megláthassák az ott gyülekező boszorkányokat. Hazatérvén pedig fokhagymát tettek a kulcslyukba, kést vágtak a bal ajtófélfába, keresztbe állították a söprűt – mindegyik „hatásos” fegyver az ártani akaró gonosz ellen.

Szerző: Haraszti Mária

Az ANIMA Társaság alapítója és elnöke