Gágyor Péter: E Z E K

Gágyor Péter: E Z E K

Gágyor Péter: EzekRegény, napló, vagy visszaemlékezés? Sem egyik, sem másik, sem a harmadik. És mégis, ez is, az is, sőt, amaz is. Alapjában véve, mégiscsak, regény ez az írás, arra hajaz leginkább. A napló zavartalanabbul csavarogna a témák között. A visszaemlékezés ragaszkodni vágyna egy sajátos kronológiához. A regény, viszont birtokolja a legnagyobb (vélt?) szabadságot, variál, kollázsol, játszik a kronológiával, megtörtént és a valóságban meg sem történhető (vagy mégis?) eseményekkel, a valósággal, annak égi-pokoli másával, az elbeszélő személlyel, elbeszélő stílussal, és a sebeket ír helyett, iróniával kenegeti. Egyszóval, élvezi a legteljesebb, csak elképzelhető, szabadságot.
Vallja maga a műfaj és képzeli maga a művelője is, hogy az üres papíron az írás az úr!
            Ez a történet néhány hét leírása. Az utolsó hetek a nagy döntés, az emigráció előtt. Az elbeszélőnek döntenie kell a menésről-menekülésről és az egyre inkább reménytelen maradásról. Hezitál, valami csodaféle segítségre vár, közben megkísérti a gyerekkor, és a kevésbé távoli múlt. Miközben, nem tud elszakadni egy mesétől, a konokul visszatérő, a befejezhetetlen kaméleonként változó, mesétől, mely végig kíséri a regényt. Számon kéri az elbeszélő gondolatait, indulatait, önképét a könyvek-olvasmány emlékekeit, a régen meghalt rokonokat, sőt, még az elbeszélő „sírjában sem nyugodni tudó” apját is. De kísérti őt, a gyermeki énje is, mintegy szembesíti a sorskérdéssel: alkudni, megalkudni? Létezik-e a diktatórikus viszonyok között értelmes kompromisszum? Egyáltalán lehet-e állandó, hétköznapi társadalmi nyomás alatt az embernek világképe?
            Közben telnek, múlnak az utolsó napok. Az elbeszélő teszi dolgát, szaladgál, intézkedik, családját kényszeríti rögeszméi követésére. És elmúlnak a napok és elfogy az utolsó nap is.
            Gágyor Péter korábban is publikált novellákat. A hatvanas évek végétől megjelent néhány novellája az Irodalmi Szemlében. A Nő hetilap novellapályázatán díjat is nyert a „Nincs semmi baj a traktorokkal” című (azóta elkallódott) írása, melyet e lap nyertesként, végül is, kihirdetett ugyan, de az akkori politikai viszonyok miatt (a husákizmus kemény éveit éltük akkor) nem közölt.
            Első regénye mind formailag, mind aktualitásában mindenképpen figyelemre méltó, izgalmas, új szín, hazai prózatermésünkben.
 
Hányszor reméltük, hittük, szerettük volna az utóbbi másfél évtizedben, hogy végre túl legyünk már azon a lidércnyomáson, amit a Rudé Krávoban és egyebütt megjelent besúgó listák involváltak 1989 után. És, ugye, 2005-ig kellett várnunk a „lista” hivatalos megjelentetésére. Magyarország még többet kínlódott, kínlódik mostanában is, mert még a Rudé Krávo előrelátó, betyárvakmerősége sem jött segítségül és talonban maradtak, sőt perchősökké növekednek, növekedhetnek, piszkos körmeiket szerényen vagy nem szerényen zsebre dugva, a legocsmányabb mesterség segédei. Bízva a gyógyító időben, a társadalom megbocsátó feledékenységében, egyre peckesebben hazudnak a szemünkbe, találnak ki legendákat a hasznos és jó besúgókról.
            Az író, másfél évtized elmúltával tekint vissza kalandjaira az ántivilágban. Két emigrációval a háta mögött düheit iróniává stilizálja, megszelídíti. Igen, mert másképpen még az emlék is elviselhetetlen volna. Hiszen, tulajdonképpen, saját fiatalságára, férfikorára, barátaira, barátnőire, vendégeire, munkatársaira, álmodozó célokra, és nevető estékre emlékezik.
            Így lesz az emészthető emlék, mégis keserű, és az irónia, pedig édes.
Egy ma már, szerencsére, görcs nélkül megidézhető fura kornak az emléke is furcsa. Tanulságai, amelyek előhívásához jó útitárs Gágyor regénye, mely mese-kollázsával, és a gyermekkori idill beszivárogtatásával a könnyebbik úton kísér el az eszelős hétköznapokba, ami ma már a történelmünk.
Az egykor oly zaklató világ kap itt zaklatott formát, ami így, több mint izgalmas olvasmány.
 
***
A szerző minden bizonnyal nem élménybeszámolót akart írni emigrációját megelőző napjai történetéről, amolyan manapság divatos szóbeli történelmet, mert akkor magnóra is mondhatta volna, legépeltette volna és kész a szubjektív „oral history”.
            Gágyor Péter utazásra invitálja meg az olvasóját, méghozzá időutazásra, vissza a közelmúltba. Utazás, nem vonaton, repülőn, hajón, szekérrel történik meg, hanem hullámvasúton, városvégi ringlispílen, mesebarlangostul, hirtelen fordulatokkal, sikkanásokkal. És sok iróniával.
            Három párhuzamos sík keveredik az író által megszabott rendben a könyv oldalain. Egy az abszurdot súroló, sajátos mese, a Császár új ruhája alapján, kezd és, illetve zár minden fejezetet. Felfogható lenne tanmesének is, de mégsem az. Inkább egy kínlódó kísérlet a közelmúlt eseményeinek besorolásához valamilyen műfajba és tán a mese lehet az a műfaj, mely befogadhatja a közelmúlt megfejthetetlen logikájú élményeit. Mert nem tanít, nem szórakoztat, nem andalít már ez a mese, hanem egy más, újabb társadalmi helyzet, (a ma) újabb kínjai hatására formálódik groteszk történetté.
Rövid törésekben a „mesei” keretekbe foglalt fejezetekben is két sík váltakozik rendszeresen és tudatosan, hiszen a betűtípus és az elbeszélő személye is állandóan változik. Két világ, két külön elbeszélő szavával: a „gyermekkori szocializmus” abszurd emlékei, és a felnőttkori szocialista hétköznapok ábrázolása. E szokatlan formai megoldás mégis egy-egységgé áll össze.
            E formailag és témájában izgalmas ábrázolásmód sikeresen egészíti ki a téma még ma is óvatosan emészthető, olykor vitákat ébresztő jellegét, a múlt nem is olyan távoli, de mindenképpen tanulságos kísérteteit. 
 
Hizsnyai Zoltán előszava

Szerző: Haraszti Mária

Az ANIMA Társaság alapítója és elnöke