Szíjjártó Jenő (1919–1986)

Adalékok a zeneszerző munkásságához

Magyar kórusmozgalom a Felvidéken – Szíjjártó Jenő életrajzából

A második világháború után a Felvidéken még az 50-es években is nagyon kevés magyar énekkar szerveződött. Ennek fő oka a magyar zenei szakemberek hiánya volt.

Mint tudjuk, a Felvidéken a magyar amatőr kórusmozgalmat a két világháború között, főleg a kántortanítók szervezték és irányították. A második világháború után ezek a szakemberek kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket, és ha itthon is maradtak, nem folytathatták tevékenységüket.
Szíjjártó Jenő tudta, hogy a magyar kórusmozgalomnak Felvidéken új zenei alapokon szerveződött értelmiségi csoportra van szüksége, melyhez nélkülözhetetlen a karnagyképzés.
A Csemadok 1953-ban megszervezte a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttest, ismertebb nevén a NÉPES-t. Szíjjártó Jenő, miután felkérték, otthagyta jól fizetett munkahelyét a Rádióban és elvállalta a karnagyi állást. Nagy erővel fogott a kórusművek betanításához és sikerült elérnie, hogy a zeneileg nem képzett fiatal kórustagok egy év leforgása alatt megtanulták többek között Kodály műveit is énekelni.
1954. április 27-én a pozsonyi bemutatón nagy sikerrel szerepelt a NÉPES. Az énekkar magas nívójú szereplését nemcsak a pozsonyi, de a magyarországi szakemberek is elégedéssel nyugtázták. A NÉPES fellépései nyomán, Felvidéken több faluban és városban műkedvelő éneklő együttesek és énekkarok szerveződtek.
Szíjjártó Jenőnek nagy tervei voltak a kórusmozgalom kiterjesztését illetően is.
A NÉPESt azonban 1955 elején megszüntették, minden indoklás nélkül.
Szíjjártó Jenő a Csemadok kötelékébe került. Itt Viczay Pállal és Gabonás Tiborral már 1955-ben karvezetői tanfolyamokat szerveztek. A tanfolyamokat nagy érdeklődés övezte, sok pedagógus vett rajtuk részt.
Hogy a kórusok fejlődését felmérjék, 1958 nyarán kórusfesztivált szerveztek Zselízen. Sajnos ez időben még csak nagyon kis számú magyar énekkar érte el azt a zenei nívót, hogy részt vehessen a fesztiválon. Így ez a fesztivál, mint a nulladik magyar kórusfesztivál került be a kórusmozgalom történetébe.
Szíjjártó, Viczay és Gabonás az 1958-as fesztivál után még nagyobb odaadással szervezték a kórusképzést. A kórusképzésen résztvevő pedagógusok részére Szíjjártó Jenő 1958-ban jegyzetet készített a vezénylésről, ezzel segítve a vezénylés technikájának elsajátítását.
Fáradtságos munkájukat siker koronázta. 1961-ben az Első Zselízi Magyar Kórusfesztiválon már 1200 énekes énekelte az összkart, Szíjjártó Jenő „Békét akarunk” című kórusművét. E fesztiválnak ünnepeljük az 50. évfordulóját. A későbbiekben a Zselízi Fesztivál Kodály Napokra változott, e név alatt szervezte meg a Csemadok az énekkari fesztivált 1964-ben.
A karnagyképzésen résztvevő pedagógusok, Szíjjártó Jenő tanácsára még 1958-ban megfogalmazták és levélben továbbították a Csemadok vezetőinek azon kérésüket, hogy létrehozhassanak egy központi Magyar Tanítók Énekkarát a Szlovák Tanítók Kórusának mintájára. A kórusképzésen tehát Szíjjártó Jenő azon elképzelése is megvalósult, hogy a kórusképzésen résztvevő pedagógusokból énekkart szervezhetett.
Többévi fáradtságos munkája eredményeként 1964 őszén a tanítókból álló kórust professzionális énekkarnak ismerte el a Kultuszminisztérium.
Szíjjártó Jenőnek azonban az első próba után távoznia kellett a kórus éléről. Mivel Szlovákiában nem volt olyan zenei szakember, aki a helyébe lépjen, Magyarországról Vass Lajost kérték fel, hogy a kórust vezesse.
Szíjjártó Jenőt tehát 1964-től, miután lerakta a magyar kórusmozgalom fejlődésének alapkövét és elindította a Magyar Tanítók Énekkarát, a politikai hatalom eltiltotta attól, hogy a kórusmozgalom továbbfejlesztésében hivatalosan is részt vegyen. Történt pedig mindez azon események után, hogy 1963 őszén Szíjjártó Jenő határozottan megtagadta a politikai vezetés azon kívánságát, hogy besúgó legyen.
Kórusainkat továbbra is segítette, nemcsak tanáccsal, de kórusművekkel is és nagy fájdalomal vette tudomásul, hogy többi álmát, a kórusképzést illetően már nem valósíthatja meg. Csalódottságának több ízben is hangot adott, de sem a Csemadok, sem egyéb magyar zenei intézmény nem reagált beadványaira.
Szíjjártó Jenő 25 évvel ezelőtt 1986-ban eltávozott köreinkből, de zenei öröksége itt él közöttünk kórusműveiben és népdalgyűjteményeiben.
Remélem, hogy a kórusok megszeretik műveit és sokat éneklik majd.

Szíjjártóné Nagy Ilona

In memoriam Szíjjártó Jenő, születésének 95. évfordulója alkalmából

„Önmagát becsüli meg minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődik.”  (Sütő András)

Úgy tűnik, egyre rohanóbb világunkban az ifjabb nemzedékeket egyre gyakrabban kellene lassításra, a fenti üzenet tudatosítására és megszívlelésére bírni; nehogy elrohanjanak a „kincsek” mellett. De úgy érzem, többen kellene lenniük a „stafétabot” átadóknak is; és a hírközlőeszközök részéről is nagyobb segítségre lenne szükség.
Szíjjártó Jenővel (ha emlékezetem nem csal) én személyesen 1969-ben, Galántán, az I. Kodály Napokon találkoztam, az akkor komáromi II. lakótelepi (majd Béke utcai, ma Jókai Mór) Alapiskola gyermekkara egyik karvezetőjeként. Ezen az országos seregszemlén a felnőtt kórusok mellett gyermekkarok is szerepeltek. (1971-től Csengő Énekszó elnevezéssel a gyermekkórusoknak saját seregszemléjük van Érsekújvárott.) Emlékezetes maradt számomra, hogy Galántán Szíjjártó Jenőnek – szabadtéren, rekkenő hőségben – mennyire meg kellett küzdenie, hogy a több 100 énekesből álló összkarban megszülessen a „nagy Harmónia”, megszólaljon Kodály Zoltán–Berzsenyi Dániel remeke, A magyarokhoz című kánon.
Szíjjártó Jenővel több személyes találkozásunk talán már nem volt, de hazai „zenei körökben” sokat hallottam róla: a szigorú karnagyról, az igényes zenei szerkesztőről, a népdalgyűjtőről és zeneszerzőről, és az elveiben rendíthetetlen emberről. Amikor aztán – a Jókai Napok záróünnepségein éveken át – a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa elődje – a CSMTKÉ fellépésein felcsendült Szíjjártó Jenő részemről mindmáig a „legekhez” sorolt kórusműve, az Esti hangulat Zsérén, azóta Szíjjártó Jenő úgy él emlékezetemben és lelkemben, mint „a felvidéki magyar zeneszerző”.
Mint csakugyan felvidéki tudattal és lelkülettel élő (mert van ilyen), a stafétabot átadására késztetést érzők egyikének – zenei tankönyvek írójának – jött a sugallat: a nagy tanítómesterek – Bartók Béla és Kodály Zoltán – mellett őrizzék meg a tankönyveink a nagy „tanítványok” – a mi „nagyjaink” – Ág Tibor, Németh István László, Rajter Lajos, Szíjjártó Jenő – emlékét is. Nagy fájdalmunk, hogy a Szlovák Pedagógiai Tankönyvkiadó által – Dudás Anna szakavatott szerkesztésével – szépen kivitelezett, az alapiskola 9. osztálya számára írott tankönyvünk szinte megjelenése óta (2006) a raktárak polcain porosodik. Hiszen – a tanügyünkben mindmáig dúló lélekölő technokrata szemlélet következtében – a középiskolákból szinte teljesen száműzetett a zenére és zenével való nevelés, és az alapiskolában is a 7. osztály az utolsó, amelyben a tantárgyak között ott található a heti 1 ének-zene óra. Idáig süllyedtünk!
Szíjjártó Jenő 1919. június 17-én, Gölnicbányán született, gyermekkorát ott és Nyitrán töltötte. 1941-től 1943-ig a Pozsonyi Konzervatórium zeneszerzés szakán tanul Alexander Moyzesnél. 1943-tól 1945-ig a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója: zeneszerzés szakon Visky János növendéke, zongora szakon pedig Ditró-Csiba József a tanára. 1945-től 1951-ig ismét a Pozsonyi Konzervatóriumban folytatta tanulmányait. 1951-től a Csehszlovák Rádió zenei rendezője. 1953-1954 között a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes a NÉPES karmestere. Annak beszüntetése után rövid ideig a Csemadok és a Népművelési Intézet dolgozója. Majd élete végéig (1986. július 28. Pozsony) a Szlovák Rádió zenei rendezője volt. Szívén viselte a szlovákiai magyar kórusélet ügyét: énekkarok alapítója és szaktanácsadója; karvezető továbbképzések szervezője és előadója; alapító karnagya volt a CSMTKÉ – Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának is. Több száz népdalt gyűjtött. Szerzeményei: énekes és hangszeres művek, egyaránt a népzenében gyökereznek.
Szíjjártó Jenővel való további találkozásaim már csak közvetett találkozásoknak mondhatók. Ilyen volt annak a Zene és lélek – Emlékképek Szíjjártó Jenő zeneszerzőről című – 2009-ben, a Median Regnet Produkció által DVD-n rögzített anyagnak a megtekintése is. Szíjjártóné Nagy Ilona, a hűséges társ, ifjú Szíjjártó Jenő, továbbá a volt munkatársak közül többen is, így Takács András, neves koreográfusunk és Debrődi D. Géza idéznek fel sok érdekes emlékképet. Néhány az emlékképekből:
– Takács András: „1951-ben, a Csemadok elnökségében már foglalkoztak azzal, hogy – hasonlóképpen a többi országos hivatásos együttesekhez – Szlovákiában létre kell hozni a magyar kultúra, a magyarok hivatásos népművészeti együttesét is. Ebben az időben a Csemadok kereste azokat a szakembereket, akiket később aztán az együttes élére állíthatott, illetve annak vezetésével megbízhatott. Akkor merült fel Szíjjártó Jenő neve is: Rajter Lajos zenész-karnagy mondta, hogy a rádióban dolgozik egy Szíjjártó nevű magyar ember. 1953. június 1-vel megalakult a hivatásos magyar népművészeti együttes: Ág Tibor lett az együttes művészeti vezetője, karnagya-dirigense, tehát az együttes zenei életének szervezője pedig Szíjjártó Jenő. Hajlandó volt feladni a rádióban betöltött nagyon fontos funkcióját, egy nagyon kényelmes állást, az utazásokkal együtt járó bizonytalan állásért. Annak ellenére, hogy Szíjjártó Jenő már Pozsonyban lakott, naponta vonatozott a galántai állomásra, onnan pedig jó két kilométert tett meg gyalog, mert a NÉPES a Galánta melletti Hodyban lakott; ott zajlottak a próbák.
– Szíjjártóné Nagy Ilona: „Szíjjártó Jenővel 1958-ban ismerkedtem meg, amikor a pozsonypüspöki énekkarban kezdtem énekelni. Számára egész élete során az volt a legfontosabb, hogy itt Szlovákiában a magyar kultúra és zene magasabb szintre kerüljön. Mindig felhozta, hogy a két világháború között Szlovákiában nagy magyar énekkarok működtek. Ő már 16 évesen részt vett Komáromban egy nagy énekkari fesztiválon, ahol zászlókkal vonultak be az egyes énekkarok. Már akkor úgy döntött, hogy ezen az úton megy tovább. Úgy vélte: ha a magyarok itt Szlovákiában meg akarnak maradni magyarnak, nagyon fontos, hogy énekeljék népdalaikat, legyenek énekkaraik, még akkor is, ha falujukban már nincs iskola. Vallotta, hogy a zenének magyarságot megtartó ereje van! 1959-ben már a felesége voltam, Homolkán volt egy karnagyképző találkozója. Az volt az elképzelése, hogy azok, akik részt vesznek az ilyen találkozásokon, majd otthon magasabb szintre kerül az énekkaruk, vagy ha még nincs kórusuk, létrehozzák azt. A „tanítók kórusával” kapcsolatosan is az volt elképzelése, hogy majd az is tovább képezze a karnagyokat. Erre ki is dolgozott egy elképzelést, arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene a továbbképzést megvalósítani. Sajnos, ez a megírt munka egyszerűen eltűnt; nincs meg a hagyatékban.”
– Debrődi D. Géza: „A tanítók kórusának első összejövetele a Zobor alatti hármas (Trojka) vendéglőben volt, november 27-én. Ez a nap, mintha ma történne, kitörölhetetlen az emlékezetemből. Még ma is érzem a hegy illatát is; erjedtek a borok. 105 pedagógus jött Szlovákia szinte minden tájáról. Jenő bácsi vállalta fel a férfi szólamokat. Az első mű, amelyet számunkra kijelölt, Bárdos Lajos: Béres vagyok, béres című szerzeménye volt. Felállította a szólamokat, kiosztotta a kottákat – úgy képzelte: ha kóruséneklésre vállalkoztak, kottaolvasók gyűltek össze – beintett. Néhányan ugyan megszólaltunk, azután mi is abbahagytuk. Jelen volt a Csemadok Központi Bizottságának képviselője, meg a központi tanfelügyelő is. Jenő bácsi kihasználva az alkalmat, nekik szólóan – jól leteremtett bennünket: Milyen az „iskola”, ha a tanító sem képes kottából énekelni?”
– Szíjjártóné Nagy Ilona: „Ebben az időben nagy szava volt a „pártnak”. Tekintettel arra, hogy férjem sohasem volt párttag, ott sem volt jól beírva. Nagyon be akarták őt szervezni, hogy besúgó legyen. Az után, hogy már nem tudom hányadszor dobta ki őket a lakásból, minden elképzelését meghiúsították: nem vezényelhetett a filharmóniában, és nem lehetett karnagya a CSMTKÉ-nek sem. Neki ez nagy fájdalom volt – egyszerűen beleőszült –, de elfogadta a határozatot. Azt mondta: létrehoztam a kórust, de nem szeretném, amiatt, hogy odajárok, megszűnjön. Debrődi D. Géza javaslatára jött a felkérés: megírta az Anyai szót. Talán, ha többször felkérték volna több művet írt volna a kórus számára.”
– Ifjú Szíjjártó Jenő: „A családban, ő önmagával volt szigorú, velünk, gyermekeivel és feleségével való kapcsolatában a gyengédség dominált. A kedves mosolya ma is elevenen él bennem; vagy az is, ahogy ül a zongoránál. Úgy szokott alkotni, hogy a zongorán végig próbálgatta azokat a harmóniákat, hangzatokat, amelyeket később lejegyzett. És annak ellenére, hogy nem volt előadóművész, rendszeresen gyakorolt, hogy karbantartsa a rutinját. Legszívesebben Bach Wohltemperiertes Klavierjéből és Beethoven szonátáiból játszott.
Számomra imponáló volt az ő bölcsessége, bár ezt inkább csak idősebb koromban érzékeltem. Azonban már fiatal koromban is imponáló volt számomra a tudása – a zenei szaktudása, ami mindig is vitán felüli volt; de például a nyelvtudása is: kiválóan beszélt németül, de a franciával is elboldogult. Rendkívül tájékozott volt: bármit lehetett tőle kérdezni. Nagyon sokan emlékeznek vissza édesapámra nyitott szívvel, mint az olyan emberre, akire fel lehet nézni. Nem lesz attól kisebb senki, ha van egy mestere. Az a jó, ha a tanítvány képes túlszárnyalni mesterét. Ha ezt meg sem kísérli, ha nem is érdekli, hogy a mester mit ért el: az a tanítvány rossz felé halad.”
Mivel van „tanítvány”, aki jó úton halad, így nagy örömmel írhatom le további találkozásomat Szíjjártó Jenővel. 2012-ben a MEDIAN kiadásában jelent meg Dr. Tóth Árpád: „Mert törvény az anyai szó, gravitáció” – Szíjjártó Jenő, a szlovákiai magyarság zeneszerzőjének élete és munkássága című könyve; a kiváló budapesti ifjú karnagy disszertációja. A könyv Bevezetőjében (11. oldal) írja a szerző: „A halála óta eltelt huszonhárom év alatt számos személyes visszaemlékezés, méltatás, sőt életrajz is megjelent Szíjjártóról, azonban ezek közül egy se tekinthető zenei értelemben tudományos jellegűnek: ez ideig stiláris jegyeiről, valamint egyetlen művéről sem írt senki semmilyenfajta zenei elemzést, tanulmányt. Szándékaim szerint ezen a téren lesz leginkább hézagpótló a munkám. A könyv Összegzés című „zárszavában” (124. oldal) pedig így ír Dr. Tóth Árpád: „A hét évet felölelő kutatás, illetve gyakorlati munka a szerző életművével – melynek – kicsúcsosodása disszertációm – többet jelent számomra egy elméleti munkánál. Megírásával tisztelegni kívánok a szlovákiai magyar kultúrának és mindazoknak, akik annak életben maradásában tevékenyen részt vállaltak, valamint virágzásáért mai napig erőfeszítéseket tesznek.”
Végezetül örömmel mondom el azt is, hogy a májusban megrendezett XV. Kodály Napok szervezőit dicséri, hogy a rendezvény gálaműsorában a seregszemlére benevezett 16 énekkar – főhajtásként Szíjjártó Jenő emléke előtt – közösen adta elő Szíjjártó Jenő: Zoborvidéki lakodalmas című zenekarkíséretes, hangulatos szerzeményét.
Tisztelettel hajtsunk fejet Szíjjártó Jenő emléke előtt azért is, mert, ha valaki, akkor „Ő” azok közül való volt, akikről Márai Sándor (Füves könyv 8.) így írt: „Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.”

Stirber Lajos 
ny. zenepedagógus, a Magyar Kultúra Lovagja

Lesz-e Szíjjártó-reneszánsz?

(Új Szó)

Ha megéri, Szíjjártó Jenő ezen a héten, július 17-én ünnepelte volna 95. születésnapját. Mivel a zeneszerző a hazai magyar kórusmozgalom feltámasztására tette fel az életét, ez az évforduló jó alkalom arra, hogy megvizsgáljuk, mi teljesült abból, amiért annyit küzdött. Kérdéseinkre Horváth Géza pedagógus, karnagy, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának krónikása válaszolt.

VOJTEK KATALIN

Úgy tűnik, hosszú szünet után kezdik ismét felfedezni Szíjjártó Jenő kórusműveit, vannak, akik egyenesen egy kibontakozóban levő Szíjjártó-reneszánszról beszélnek. Mint gyakorló karnagy, aki sok énekkarral tart kapcsolatot, ön is így látja?

Határozottan. Persze, ez nem egy gyors folyamat. Még akkor indult, amikor a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának (a továbbiakban: tanítókórus) Sapszon Ferenc volt a karnagya, és a Magyar Rádió stúdiójában felvettünk öt Szíjjártó-művet. Aztán folytatódott és azóta is folytatódik Sapszon utódjával, a szintén magyarországi Tóth Árpáddal, aki nagy érdeklődéssel fordult Szíjjártó művei felé. Nagyrészt neki köszönhetjük, hogy szélesebb körben kezdik megismerni őket. Persze azelőtt is énekelték Szíjjártó kórusait, például a zsérei női kar, amelynek rendszeresen szerepeltek a műsorán, de ennyire intenzíven csak 4-5 éve ébredt fel az érdeklődés Szíjjártó munkássága és életműve iránt.

Tóth Árpád hogyan szerzett tudomást Szíjjártó műveiről?

Valószínűleg a kezébe kerültek a kották. Indíttatást adhatott számára az is, hogy 2007- ben a Csemadok Művelődési Intézete megjelentette Szíjjártó kórusgyűjteményét. A döntő mozzanat mégis az lehetett, amikor behatóan kezdte tanulmányozni azokat a műveket, amelyeket a tanítókórus a műsorára tűzött. Akkor fedezhette fel bennük azt a 21. századiságot, amelyet a zeneszerző életében sokan nem vettek észre.

21. századiság? Ennyire előremutató zeneszerző volt Szíjjártó Jenő?

Igen, az volt. Aki egyszer egy nagyszerű művet ír, de a saját kora nem értékeli, bízik abban, hogy majd a jövő nemzedékek értékelni fogják. Így volt ez Szíjjártó esetében is. Nem véletlen, hogy amikor két évvel a halála előtt felajánlotta a Szlovák Rádió, hogy felveszi néhány művét, akkor ő a Békét akarunkat és a Dénes György versére komponált Csallóközt választotta. Ez az utóbbi egy rendkívül nehéz mű, Szíjjártó annak idején a Jarábik Imre vezette dunaszerdahelyi kórusnak ajánlotta. Lehet, hogy nekik sikerült elénekelni, de biztos, hogy egy mai amatőr kórus nem vállalkozna rá. Bár nem könnyen, de a tanítókórus megtanulta. Rengeteg szépség van benne, és érezni, hogy ez valóban egy 21. századi mű, szerzője nem a saját korának írta.

A mai hallgatóság érzékeli ezt a szépségét, tudja értékelni?

A mai közönség már megszokta ezeket a 20. század végi harmóniákat. Egy másik konkrét példát is mondanék. Az anyai szó című művét Szíjjártó a tanítókórusnak írta, de az még nem volt olyan színvonalon, hogy előadhatta volna, ezért nem sikerült felvenni a rádióban sem. Ott énekeltem a kórusban, tudom, hogy akkor nem érzékeltük a zenei nagyszerűségét. Vagy két éve felvettük CD-re, és már egészen másképpen hatott ránk ez a gyönyörű mű. Igaz, hogy megtanulni, elénekelni ma sem könnyű. Biztos, hogy én a zselízi kórus számára nem merném választani, mert rengeteg próbát és kottaolvasó embert igényel. Viszont a tanítókórusban nagyon sok kottaolvasó karnagy, zenész van, akik kellő türelemmel ilyen nehéz műveket is meg tudnak tanulni, és most már nagy élvezettel énekeljük.

A magyarországi kórusok magasabb szinten állnak, tagjaik még a Kodály-módszerrel tanultak, számukra nem jelentene akkora nehézséget a betanulása. Van erre esély?

Biztos, hogy van, mert nagyon sok kórushoz eljutott Az anyai szó című kórusgyűjtemény. Tudom, hogy magyarországi kórusok is énekelnek Szíjjártó-műveket. Az biztos, hogy nem eleget. Javítana a helyzeten, ha sikerülne elérni, hogy Szíjjártó megkapja a Magyar Örökség Díjat, és ezáltal bekerülne a köztudatba. Ha valaki, ő nagyon megérdemelné. A díj felhívná a karnagyok és zenészek figyelmét arra, hogy volt itt egy szlovákiai magyar zeneszerző, és a műveinek helyet kell kapniuk az egyetemes magyar zenekultúrában, tehát elő kellene adni őket. Mert tényleg vannak olyan kórusművei, amelyeket a mi kórusaink nem tudnak előadni. Gondolok itt például a Csontos Vilmos versére írt, csodálatos Balladára. Nagyon nagy bűn, hogy ezt alig éneklik. Úgy tudom, a peredi kórus valamikor a műsorán tartotta, és a Szlovák Madrigalisták Ladislav Holásek vezette női kara felvette. A magyarországi női karok közül sok el tudná énekelni.

Úgy tudom, hogy Szíjjártó szokatlanul sok instrukciót írt a kórusműveihez. Azért tette, mert tudatában volt a nehézségüknek?

Nem hiszem, mert instrukciók vannak olyan művek mellett is, mint például az Öt kurta kórus, amely nem tartozik az igényesebbek közé. Néha az instrukciók olyanok, mintha a zeneszerző már előre tudta volna, miként fogják félreértelmezni ezt vagy azt a részt, és figyelmeztet, hogy nem úgy kell. Érdemes elolvasni Tóth Árpád Mert törvény az anyai szó című, Szíjjártóról írt tanulmánykötetét, melynek legérdekesebb, legfontosabb része az, ahol a műveket elemzi. Itt kitér arra, miként értelmezte maga Szíjjártó a műveit, és ez épp ezekből az instrukciókból olvasható ki. Emlékszem, annak idején mindig mindent beírtam a kottába, amit Vass Lajos vagy Szíjjártó mondott a művekről. Nem biztos, hogy a kóruskötetbe minden úgy került be, ahogy a zeneszerző utólag kijavította, esetleg Vass kérésére megváltoztatta, hogy könnyebben énekelhető legyen.

Hogyan lehetséges, hogy Tóth Árpád előtt soha senki sem vállalkozott Szlovákiában arra, hogy komolyan elemezze Szíjjártó műveit?

Nehéz erre válaszolni, de valószínűleg nem volt erre alkalmas ember. Az biztos, hogy olyan alaposan, mint Tóth Árpád, kevesen tudtak volna ilyen tanulmánykötetet megírni. Jó lenne, ha minél többen elolvasnák.

2011-ben ön Zselízen Szíjjártó-kórusfesztivált szervezett. Nem azzal a szándékkal indult ez a rendezvény, hogy szabályos időközökben ismétlődni fog?

A terv ez volt, de a megrendezés már akkor is anyagi nehézségekbe ütközött. Egyedüli komoly támogatónk Nagy Ilona, Szíjjártó özvegye volt, aki komoly összeggel járult hozzá, hogy egy CD is megjelenhessen. Nagyszerű fesztivál volt. A történetéhez tartozik, hogy Szíjjártó volt az, aki feltámasztotta a szlovákiai magyar kórusmozgalmat a halottaiból. A háború után eltűntek a karnagyok, sokat kitelepítettek, a kántortanítók nem dolgozhattak, márpedig karnagy nélkül nincs kórus. Karnagyképzésre volt szükség. Szíjjártó és a segítői, mint Viczay Pál, azt mondták, kellene egy kórusfesztivál. Először 1958-ban sikerült Zselízen összehozni, de kevés kórus vett rajta részt. Három évvel később, 1961. júniusában szervezték meg az első országos énekkari fesztivált 1200 énekessel. Hatalmas rendezvény volt, 15 ezer főnyi közönséggel. A 2011-es kórusfesztivállal arra a hatalmas munkára akartuk felhívni a figyelmet, amelyet Szíjjártó a kórusmozgalom terén kifejtett. Neki magának is meghatározó élménye volt a fesztivál, mert így nyilatkozott róla 1985-ben Kövesdi Jánosnak: „Amit legnagyobb sikerként tartok nyilván, nem is a professzionális jellegű és előadóművészi szempontból magasabb kategóriájú akciók egyike, hanem az 1961- es zselízi énekkari fesztivál záró összkórusa. Erre az alkalomra írtam Weöres Sándor versére a Békét akarunk című kórusművet gyermek- és vegyeskarra. Amilyen forró légkört képes volt az a hatszáz gyermekből és ugyanannyi felnőttből álló kórus előidézni, azt igazán nehéz leírni.” Kár, hogy ezt a művét nem éneklik, bár ennek megvan a magyarázata. Az egyik, hogy sok énekest igényel, a másik, hogy a szövege nagyon is a szocializmus korát idézi. De zeneileg remekmű. Az a nagy álmom, hogy ha majd Zselízen lesz következő Szíjjártó-fesztivál – már ha összejön rá a pénz –, akkor előadnánk. Ha nem is 1200 énekessel, de legalább teljes komplexitásában, vegyes- és gyermekkarral, zenekarral. Ez lenne az igazi.

Hogy áll ma a szlovákiai magyar kórusmozgalom?

Nehéz erre általánosságban válaszolni. Úgy érzem, egyre kevesebb az anyagi támogatás. Zselízen úgy vagyunk, hogy a 30 éves jubileumunkat nem tudtuk megtartani. Persze, van, aki több pénzt tud szerezni, az anyagiak szempontjából nagyon vegyes a kép. Hogy fejlődik-e a kórusmozgalom, arra nagyon jó példa a Kodály Napok, ahol történt előrelépés, magasabb színvonalú volt, mint a korábbi rendezvény. Nagyon kíváncsi vagyok a következő Csengő Énekszóra, a gyermek- és ifjúsági kórusok fesztiváljára, mert már a legutóbbin csökkent a kórusok száma az előző évekhez képest. A gyermekkórusoknál nagyon rossz a helyzet. Addig volt jó, amíg választható tantárgyként lehetett a karéneket az iskolákban tanítani. Most, amikor az énekkarok szakkörként működnek, egyre kevesebb az érdeklődő. Ez később visszaüthet a felnőtt kórusoknál, amelyek eleve a gyermekkórusokból építkeznek.

Mi teljesült Szíjjártó elképzeléseiből a karnagyképzés terén?

Az ő elképzelése szerint a tanítókórust azért kellett létrehozni, hogy a leendő karnagyoknak legyen egy műhelyük, ahol gyakorolhatnak. Miután egy-két próba után távoznia kellett – a fő ok az volt, hogy az akkori hatalom szerette volna, ha jelentget a kórustagokról, amit ő megtagadott –, Vass Lajos került a kórus élére. Nem pontosan abban a formában, ahogy azt Szíjjártó elképzelte, de az ő idejében is folyt a karnagyképzés. 1978-ban léptem be a kórusba, és Vass Lajos már 1979 őszén azt mondta, nézzem meg ezt és ezt a művet, szeretné, ha vezényelném. Akiben észrevette a tehetséget, az érdeklődést, azt megbízta egy-két mű vezénylésével. Belőlem így lett karnagy. Sokan hiszik azt, hogy Vass és Szíjjártó között ellentét volt. Pedig Vass Lajos nagyon tisztelte Szíjjártót, és nekem gyakran emlegette, hogy a karnagyképzés Szíjjártó gondolata volt, amit folytatni kell. Ma is folyik a kóruson belül. Rengeteget lehet tanulni abból, ahogy Józsa Mónika és Tóth Árpád beszél a művekről, elemzi őket, elmondja, milyen hibáktól kell óvakodni. Hogyan kell egy kórusban jól énekelni, mi az, hogy minőségi munka, hogyan kell értelmezni a fegyelmet a kórusmunkában – ez és sok más sehol sem tanulható meg olyan jól, mint a tanítókórusban. Ezért arra biztatok mindenkit, akinek karnagyi ambíciói vannak, hogy lépjen be a tanítókórusba, ahol ez a Szíjjártó Jenő által megálmodott munka magas szinten folyik.

aTempo: Átadták a Szíjjártó Jenőnek posztumusz odaítélt Magyar Örökség Díjat , özvegye vette át 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .