Bereck József (1945–2013)

Bereck József 1945. március 9-én született a dunaszerdahelyi járásbeli Albár községben. Középfokú tanulmányait a dunaszerdahelyi magyar tanítási nyelvű gimnáziumban végezte. 1963-ban érettségizett, majd a nyitrai Pedagógiai Főiskola hallgatója volt 1966-ig.
1971-ben került a Csallóköz – Žitný ostrov járási, majd regionális hetilaphoz, ahol kitartott. 1973-tól a lap főszerkesztőjeként, majd vezető szerkesztőjeként dolgozott. Időközben az 1990-es évek elején a Nap című lap szerkesztőjeként is írt közéleti publicisztikát.
Bereck József 2007-től a Paraméter kulturális és sportrovatának munkatársasként tette a dolgát a tőle megszokott szakmai alázattal.
Szépírói munkássága is igen jelentős, 1974 és 1994-ben a Szlovák Irodalmi Alap nívódíjával jutalmazták, 1998-ban pedig a Madách-díjat kapott 1997-ben megjelent, A galambszelídítő c. kötetéért (szerkesztette Haraszti Mária; kiadta az AB-ART).

Bereck József

Bereck Jó­zsef (Albár, 1945. március 9. – Dunaszerdahely, 2013. január 16.) nyitrai fő­is­ko­lás ko­rá­ban kez­dett az iro­da­lom­mal be­ha­tób­ban fog­lal­koz­ni. El­ső írá­sai a Fó­rum iro­dal­mi ön­kép­ző­kör azo­nos ne­vű, sok­szo­ro­sí­tott lap­já­ban je­len­tek meg. A szé­le­sebb ol­va­sói nyil­vá­nos­ság előtt az Új If­jú­ság és a Sza­bad Föld­mű­ves ha­sáb­ja­in mu­tat­ko­zott be, 1969-től már az Irodalmi Szemle köz­li írá­sa­it. A Fe­ke­te szél­ben meg­je­lent két el­be­szé­lé­se – Tü­re­lem; Vi­har előtt – alap­ján a cso­port egyik leg­na­gyobb re­mény­sé­gé­nek tar­tot­ták.

Sa­já­tos, egyik kor­tár­sá­hoz sem ha­son­lít­ha­tó han­gon, ki­vá­ló írás­kész­ség­gel, han­gu­lat- és at­mosz­fé­ra­te­rem­tő ké­pes­ség­gel szó­lalt meg. A Tü­re­lem lé­nye­gé­ben egy la­za kar­co­lat­fü­zér, amely­ben ha­mi­sí­tat­lan csal­ló­kö­zi kör­nye­zet­ben meg­je­le­nik a té­to­va, igény­te­len, dön­te­ni alig ké­pes hős: „A ne­ve­met el sem áru­lom, nem je­lent sem­mit, ta­lán a leg­pró­za­ibb, leg­kö­zön­sé­ge­sebb név a vi­lá­gon. Az sem ér­de­kes, ami­ről be­szél­ni aka­rok, tu­dom ma­gam­ról, hogy csak egy bi­zo­nyos szín­vo­na­lon tud­nék va­la­kit el­szó­ra­koz­tat­ni. Most még ez a cél sem ösz­tö­nöz. Csak be­szé­lek. Ha­bár nincs kü­lö­nö­sebb je­len­tő­sé­ge, még­is el­mon­dom, ki va­gyok…”, s el­mond­ja, min­dent el­mond, ami eszé­be jut, gyer­mek­ko­ri em­lé­ke­ket, ered­mény­te­len sze­rel­mi légy­ot­to­kat, ka­lan­do­kat, föl­sü­lé­se­it stb. „Ki­csit fé­lek az új dol­gok­tól, fé­lek az is­me­ret­len­től. Nem, úgy ér­zem, nem va­gyok va­la­mi har­mat­gyen­ge jel­lem, de azon kí­vül, hogy bi­zo­nyos dol­gok iz­gat­nak, vá­gyó­dom utá­nuk, egy­ben fé­le­lem­mel, fur­csa szo­ron­gás­sal töl­te­nek el…” S köz­ben szin­te ta­pint­ha­tó plasz­ti­kus­ság­gal, szí­né­vel-sza­gá­val, han­gu­la­tá­val meg­je­le­nik a csal­ló­kö­zi táj: „A mór­ve­tő tó kör­nyé­két gyér füvű gidrek-gödrök al­kot­ták, te­le ap­ró, alak­ta­lan ho­mok­kő­vel, idő­ál­ló, tö­vi­ses gyom­kó­ró­val: itt-ott vér­sze­gény ezer­jó­fű, os­to­bán ug­rán­do­zó szöcs­ke, li­ba­ürü­lék, cse­rép­da­rab, le­pat­tog­zott má­zú edény, szét­mál­lott új­ság­fosz­lány. Va­la­mi­kor, na­gyon-na­gyon ré­gen, né­hány em­ber­nek bi­zo­nyá­ra meg­tet­szett ez a tó vagy va­la­mi más, ta­lán nem akar­tak to­vább ván­do­rol­ni, le­rúg­ták bocs­ko­ru­kat, al­mot szór­va tal­puk alá, vá­lyog­gá gyúr­ták a tó la­za part­ját, s a vá­lyog­ból fel­épí­tet­ték a fa­lut…”

A mo­za­ik­szer­kesz­té­sű, az em­lé­ke­zés sze­szé­lyes me­cha­niz­mu­sát kö­ve­tő Tü­re­lem el­len­té­te a Vi­har előtt, amely a vi­hart meg­elő­ző fe­szült lég­kör­ben ki­tört kocs­mai össze­csa­pás au­ten­ti­kus raj­za. A ve­re­ke­dést meg­aka­dá­lyoz­hat­ná az el­be­szé­lő-fő­hős, de megint té­to­vá­zik, el­mu­laszt­ja a meg­fe­le­lő pil­la­na­tot, a sors­ra bíz­za a ki­fej­le­tet: „…nem mer­tem sen­ki sze­mé­be néz­ni, mert a te­kin­te­tek azt kö­ve­tel­ték vol­na tő­lem: Fi­a­tal vagy, erős, lépj köz­be, ne tűrd ezt a disz­nó­sá­got. Nem néz­tem sen­ki­re, mert még so­ha olyan vá­gyat nem érez­tem, hogy ki­pró­bál­jam: győz-e az igaz­ság, tisz­tán érez­tem, hogy hagy­nom kell az egé­szet…”

Kü­lö­nö­sen a han­gu­lat­te­rem­tés­ben re­me­kel az író, szin­te vib­rál a vi­har előt­ti kocs­mai le­ve­gő, s a szer­ke­ze­ti fel­épí­tés is fe­szes, min­den a he­lyén van. Nem vé­let­len, hogy el­ső önál­ló gyűj­te­mé­nyé­nek cím­adó da­rab­ja lett. A Ve­tés pró­za­írói kö­zül Berecknek je­lent meg el­ső­nek kö­te­te – Vi­har előtt (1975) –, amely már tel­jes fegy­ver­zet­ben mu­tat­ta a fi­a­tal írót; eré­nyei és hi­bái egya­ránt jól meg­fi­gyel­he­tők a mint­egy ti­zen­öt hosszabb-rö­vi­debb írás­ban. Kü­lö­nö­sen sti­lá­ris pro­duk­ci­ói meg­le­pő­en éret­tek, plasz­ti­kus, kép­gaz­dag nyel­ve szin­te ta­pint­ha­tó­vá te­szi az áb­rá­zol­ta­kat:

„Dél­ben, mi­kor a lus­ta ha­rang­szó a sző­lő­ka­rók kö­zött fel­kú­szik a domb­ra, és erejevesztetten ne­ki­vá­gó­dik a prés­ház hom­lo­ká­nak, az Öreg­em­ber egy ne­gyed­órá­ra ki­nyit­ja ma­gát és az ele­mó­zsi­ás ta­risz­nyát, s büty­kös ke­zé­vel egy he­ve­nyé­szett ke­resz­tet vet ma­gá­ra…” (Szo­ron­gás)

vagy „Előbb a fa­lu éj­sza­ká­it hó­dít­ja meg ap­ró, nesz­te­len rop­pa­ná­sa­i­val a tél, az 1956-ban épí­tett vil­lany­há­ló­zat szi­go­rú hu­zal­ja­it, a sehol-nem-ilyen-magányos akác­fá­kat, az­tán a két szé­lé­nél fo­ko­za­to­san ki­kez­di és egy­re kur­táb­bá te­szi a nap­pa­lo­kat is. Olyan­kor a há­zak ké­mé­nyei kö­zött té­to­ván kó­szál­nak a csil­la­gok. Fé­lén­ken egy­más­ba ka­pasz­kod­nak, szem­hu­nyo­rí­tás­nyi ap­ró­zás­sal el­rop­ják rej­té­lyes csil­lag­tán­cu­kat. Ha­bos taj­té­kot per­me­tez­nek a vi­lág­ra, s ez égi man­na­ként hull a kó­bor­ló ebek lel­ké­re, be­lé­jük fojt­va ma­gá­nyos, fáj­dal­mas fo­há­sza­i­kat. Ami­kor az­tán le­hull az el­ső hó, annyi­ra tisz­ta lesz min­den, hogy az már nem is igaz…” (A ne­gyed ki­lenc je­gyé­ben).

A kö­tet tel­je­sen új szín­fol­tot je­len­tett pró­za­iro­dal­munk­ban, a csal­ló­kö­zi em­ber je­le­nik meg írá­sa­i­ban a ma­ga ha­mi­sí­tat­lan tár­gyi és szel­le­mi mi­vol­tá­ban, szo­kás­vi­lá­gá­ban. Meg­győző a táj és az em­ber szer­ves­sé­gé­nek ér­zé­kel­te­té­sé­ben, a csal­ló­kö­zi em­ber men­ta­li­tá­sá­nak, ész­já­rá­sá­nak be­mu­ta­tá­sá­ban. A gyer­me­ki lé­lek és él­mény­vi­lág raj­zá­ban, az ap­ró, re­a­lisz­ti­kus ké­pek mon­tá­zsá­ban a leg­erő­sebb. Írá­sa­it kí­sér­le­ti jel­le­gűvé te­szi, hogy le­mond a cse­lek­mény és a di­a­ló­gus hat­ha­tós se­gít­sé­gé­ről, hi­szen alig al­kal­maz­za őket, a ne­he­zebb úton jár, in­kább a ref­le­xi­ók, át­té­te­les le­írá­sok, sej­te­té­sek, ho­má­lyos uta­lá­sok, el­mél­ke­dő el­be­szé­lé­sek se­gít­sé­gé­vel al­kot. A szer­ke­zet to­vább­ra is a gyen­gébb ol­da­la. Er­re szá­mos pél­dát kí­nál a kö­tet, ki­rí­vó a Vissza­ját­szott tör­té­net cí­mű írá­sa, amely­ben a rend­kí­vül ér­de­kes té­ma tel­je­sen ere­jét vesz­ti a rossz szer­ke­ze­ti fel­épí­tés mi­att. A mé­lyebb lé­lek­ta­ni prob­lé­mák bon­co­lá­sá­ban, egyál­ta­lán az abszt­rak­ci­ók te­rén még tá­jé­ko­zat­lan­nak bi­zo­nyul. Hő­sei ál­ta­lá­ban té­to­vák, a gyá­va­sá­gig meg­fon­tol­tak, több­nyi­re le­ké­sik a ha­té­kony cse­lek­vés meg­fe­le­lő pil­la­na­ta­it, majd kí­nos lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­ba me­ne­kül­nek; va­la­mi ősi, az ösz­tö­ne­ik­ben rej­lő, kö­rül­te­kin­tő ta­pin­tat és óva­tos­ság ve­zér­li őket (Szo­ron­gás, Va­la­hol a má­so­dik eme­le­ten, Bi­li­árd né­hány hős em­lé­ké­nek).

A tra­gi­kum táj­ban és sor­sok­ban egya­ránt je­len van (Egy csöpp méz, Esz­ter, A szep­lős), a Tü­re­lem utol­só té­te­lé­ben a leg­tö­mé­nyeb­ben. Az el­be­szé­lő-fő­hős ap­ja va­la­mi­kor ré­gen ta­lált egy fa­da­ra­bot, amely az­tán hosszú éve­kig a fé­szer ge­ren­dá­ján várt sor­sá­ra. Egy­szer csak elő­vet­te: „…szó nél­kül fa­rig­csált egész es­te, és más­nap ki­de­rült, hogy mi­re kel­lett a fa. Az eke bal szar­vá­ból le­tö­rött a mar­ko­lat, s apám ép­pen olyat fa­ra­gott ki, ami­lyen a ré­gi volt. Meg­le­pőd­tem, ami­kor két csa­var­ral az eke szar­vá­hoz erő­sí­tet­te a si­má­ra fa­ra­gott mar­ko­la­tot, hi­szen az ekét már évek óta nem hasz­nál­tuk. Egy ré­sen be­les­tem a fé­szer­be, lát­tam, hogy uj­ja­it sze­lí­den rá­fon­ta az új mar­ko­lat­ra, egy pil­la­nat­ra ke­mé­nyen össze­ha­rap­ta az aj­kát, olyan moz­du­la­tot tett, mint­ha rá­ne­he­ze­dett vol­na az eké­re, az­tán ki­jött, és más­nap meg­halt.”
Bereck Jó­zsef ne­vé­hez fű­ző­dik a Ve­tés pró­za­író­inak el­ső re­gény­kí­sér­le­te is, amely nem­csak mű­fa­ji, ha­nem tér­be­li ki­rán­du­lás is. Az Öre­gem, az utol­só (1977) cí­mű re­gény cse­lek­mé­nye Dél-Ma­gya­ror­szá­gon ját­szó­dik, aho­va 1947-ben a csal­ló­kö­zi ma­gya­rok egy ré­szét, köz­tük a re­gény fő­alak­ját, Görcs La­jost te­le­pí­tet­ték. Té­ma­vá­lasz­tá­sá­val a fi­a­tal pró­za­író fel­vál­lal­ta azt a kül­de­tést, amit előt­te Do­bos Lász­ló, Mács Jó­zsef, Duba Gyu­la vál­lalt, a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság há­bo­rú utá­ni kál­vá­ri­á­já­nak meg­raj­zo­lá­sá­val. Görcs La­jos is, mint szin­te min­den ki­te­le­pí­tett, kép­te­len be­le­szok­ni az új kör­nye­zet­be, mind­vé­gig ide­gen­nek érzi ma­gát a svá­bok, szer­bek és ma­gya­rok lak­ta tá­jon. Sor­sá­nak egyet­len eny­hí­tő kö­rül­mé­nye a ra­jon­gá­sig sze­re­tett uno­ká­ja, Hury Ta­más, aki ná­la töl­ti nyá­ri szü­ne­té­nek egy ré­szét. A re­gény­cse­lek­mény Ta­más va­ká­ci­ó­já­nak el­ső nap­ján kez­dő­dik, s a nagy­apa ha­lá­lá­val vég­ző­dik. Az uno­ka fél­tő sze­re­tet­tel kö­tő­dik nagy­ap­já­hoz, aki­nek a csa­lád­ján átok ül. Há­rom idősebb test­vé­re ön­gyil­kos­ság­gal ve­tett vé­get az éle­té­nek, s fé­l?, hogy raj­ta is be­tel­je­se­dik a csa­lá­di sors. Ő az utol­só a csa­lád­ban, in­nen a re­gény cí­me. A négy test­vér kö­zött az ő sor­sa a leg­ke­gyet­le­nebb, ne­ki még a gyö­ke­re­it is ki­tép­ték, még­is az éle­tet vá­laszt­ja, s eb­ben a sze­re­tet­nek van a leg­fon­to­sabb sze­re­pe. Hury Ta­más von­zó­dá­sa se­gí­ti át a krí­zis­ál­la­po­to­kon, pe­dig ke­mény csa­pá­sok érik. A sze­re­tet min­den­ha­tó­sá­gá­nak, él­te­tő me­le­gé­nek ál­lít em­lé­ket az író an­nak az idil­li­ku­san szép hat nap­nak a kró­ni­ká­já­val, amit Ta­más a nagy­ap­já­nál tölt. A meg­fá­radt, meg­ke­se­re­dett, gyö­ke­rét vesz­tett csal­ló­kö­zi pa­raszt­em­ber egy szerb csa­lád há­zá­ban ten­ge­ti éle­tét. A szer­be­ket Sza­bad­ká­ra te­le­pí­tet­ték, csak Ma­ra, az ak­kor még gye­rek­lány ma­radt hely­ben el­búj­va a bok­rok­ban, s együtt élt Görcs­ék­kel szü­lei egy­ko­ri há­zá­ban. Görcs La­jos fe­le­sé­gé­nek ha­lá­la után pe­dig ma­gá­ra ve­szi a csa­lád min­den­nap­ja­i­nak ter­hét, szin­te ro­kon­nak szá­mít. Ta­más is el­fo­gad­ja ezt a hely­ze­tet. A vi­lá­gok, sor­sok üt­kö­zé­se men­tén ki­bom­ló egyé­ni tra­gé­di­ák így kö­zös­sé­gi­vé ne­me­sed­nek, s a rend­kí­vü­li ese­mé­nye­ket, for­du­la­to­kat nél­kü­lö­ző tör­té­net Kö­zép-Eu­ró­pa tör­té­nel­mé­nek di­men­zi­ó­i­ba tá­gul, a két köz­pon­ti alak – nagy­apa és uno­ká­ja – vi­lá­gá­nak szem­be­sí­té­se a ma­gyar kö­zelmúlt fáj­dal­mas tör­té­nel­mé­nek meg­rá­zó, hi­te­les tük­ré­vé mé­lyül. Ko­ránt­sem hi­bát­lan mű, az író fe­les­le­ges, szél­ső­sé­ge­sen mo­ti­vált epi­zó­dok­kal ter­he­li, a két ki­vá­ló­an meg­raj­zolt fő­alak kö­ré bo­nyo­lí­tott ese­mé­nye­ket nem ké­pes szer­ve­sen be­il­lesz­te­ni a re­gény­cse­lek­mény fő­vo­na­lá­ba, írói fel­ké­szült­sé­ge még elég­te­len­nek bi­zo­nyul ezen a té­ren. A re­gény­ben így is összeg­ződ­nek Bereck no­vel­lá­i­ban meg­is­mert eré­nyei, a leg­jobb ma­gyar epi­kai ha­gyo­má­nyok esz­kö­ze­i­vel eme­li nem­ze­dé­ke élet­anya­gát a szép­iro­da­lom­ba.
Alig­ha já­runk messze az igaz­ság­tól, ha fel­té­te­lez­zük: no­vel­lás­kö­te­tének és kis­re­gény­ének ked­ve­ző re­cep­ci­ó­ja nem tett jót Bereck írói fej­lődé­sé­nek, ter­mé­keny­sé­gé­nek meg kü­lö­nö­sen nem. Mint­ha meg­ri­adt vol­na az író a hir­te­len fel­tá­ru­ló ol­va­sói és szak­mai el­vá­rá­sok­tól, a het­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben meg­rit­kul­tak pub­li­ká­ci­ói, csak szór­vá­nyo­san je­lent­ke­zik egy-egy kar­co­lat­tal, no­vel­lá­val. Évek múl­tá­val je­le­nik meg újabb gyűj­te­mé­nye – Ve­re­ség és ki­lenc más el­be­szé­lés (1981) – cí­men.

A vé­kony­ka kö­tet min­den ízé­ben a ko­ráb­ban meg­is­mert írót mu­tat­ja, aki­nek írói mű­vé­sze­tét és mód­sze­rét kü­lön­fé­le jel­zők­kel il­let­ték, de szin­te egy­ön­te­tű­en el­is­me­rés­sel fo­gad­ták. Mi­nő­sí­tet­ték „re­gi­o­ná­lis re­a­liz­mus­nak” (Zalabai), „mikrorealizmusnak” (Grendel), egyik kri­ti­ku­sa ta­nul­má­nyok­nak ne­vez­te írá­sa­it a csal­ló­kö­zi em­ber ter­mé­szet­raj­zá­hoz (Mé­szá­ros Lász­ló) stb. – s min­den eset­ben jog­gal.

Az író va­ló­ban a táj és em­be­re is­me­rő­je, de nem kri­ti­kát­lan cso­dá­ló­ja. Az írá­sa­i­ból ki­sej­lő csal­ló­kö­zi em­ber gyor­san be­le­nyug­szik a meg­vál­toz­ha­tat­lan­nak lát­szó kö­rül­mé­nyek­be, de ez a be­le­nyug­vás nem pusz­tán le­mon­dás, fel­adá­sa a harc­nak, ha­nem év­szá­zad­ok ta­pasz­ta­la­tán, az élet és a ter­mé­szet is­me­re­tén nyug­vó tü­re­lem, a ki­vá­rás tak­ti­ká­ja (a fű meg­haj­lik fi­lo­zó­fi­á­ja). Ezt a csal­ló­kö­zi em­bert ta­lál­juk újabb írá­sa­i­nak gyűj­te­mé­nyé­ben is, ta­lán pesszi­misz­ti­ku­sabb szí­ne­zet­ben, több ve­re­sé­get, ku­dar­cot meg­él­ve, mint tü­rel­met ta­nú­sít­va. Már a cí­mek is er­re utal­nak: Ha­szon­ta­la­nok, El­dön­tet­len évek, Ve­re­ség, Egy­for­ma es­ték csönd­je, Tu­dó­sí­tás egy or­szág el­vesz­té­sé­ről stb.

Bereck Jó­zsef eb­ben a kö­tet­ben írói le­he­tő­sé­ge­i­nek ze­nit­jé­hez ér­ke­zett, a Pász­tor­órák, a Monstera deliciosa cí­mű no­vel­lá­i­ban egye­te­mes ér­vé­nyű mű­ve­ket al­ko­tott, de a Ha­szon­ta­la­nok, a Ve­re­ség, Az öreg­em­ber nap­jai is a ha­zai pró­za él­vo­na­lá­ba tar­to­zik. A kö­tet szín­vo­na­la egyen­le­te­sebb a Vi­har előttben pro­du­kált­nál, a Ve­re­ség­ben nincs gyen­ge írás.

Bereck stí­lu­sa, írói mód­sze­re meg­ál­la­po­dott, le­tisz­tult, lé­lek­raj­za erő­tel­je­sebb, jel­lem­zé­se plasz­ti­ku­sab­bá vált. El­be­szé­lé­se­i­ben to­vább­ra is a val­lo­má­sos jel­leg, az em­lé­ke­ző me­di­tá­ció, a múlt ide­jű el­be­szé­lő mód do­mi­nál, me­lyet időn­ként az idő­sí­kok vál­tá­sá­val élén­kít. Az én-for­má­ban írt el­be­szé­lé­sei kö­zül a Pász­tor­órák tű­nik ki, amely két pár­hu­za­mos tör­té­net öt­vö­zé­sé­ből te­vődik össze. A pin­cér­fiú fri­vol, iro­ni­kus ön­elem­zé­se a ha­lál­ra ké­szü­l? öreg há­zas­pár sors­tra­gé­di­á­já­ba, a ki nem mon­dott, de mes­te­ri­en elő­ké­szí­tett vég­hely­zet­be meg­győ­ző­en il­lesz­ke­dik. Meg­pró­bál­ko­zik a film­sze­rű lát­ta­tás­sal, mint­ha több irány­ból mű­kö­dő fel­ve­vő­gép pász­táz­ná a te­re­pet: „A fiú egy­szer­re lát­ja ma­gát az út­ról: a ló rit­mu­so­san emel­ke­dő és süllye­dő nya­ká­ba ha­jol­va, a bí­bi­cek ma­gas­sá­gá­ból: taj­té­kos éket ver­ve a víz fe­szes lap­já­ba, cson­ka ke­ze tö­rött kard­ként vil­log a le­ve­gőben…” (Ha­szon­ta­la­nok).

Írá­sa­i­nak lé­nye­ges vo­ná­sa a genius loci, a hely ih­le­té­sé­nek a tu­da­tos vál­la­lá­sa. A táj szá­má­ra „al­ka­lom és le­he­tő­ség – nyi­lat­koz­ta – a dol­gok lé­nye­gé­nek meg­ra­ga­dá­sá­ra”, az em­be­ri lé­lek csak­is a kör­nye­ze­té­vel egye­tem­ben ra­gad­ha­tó meg a ma­ga hi­te­les va­ló­sá­gá­ban, így a csal­ló­kö­zi vi­lág, a kör­nye­zet­rajz nem for­mai elem a no­vel­lák­ban, ha­nem az írá­sok moz­ga­tó­ru­gó­ja. Hő­sei éle­té­nek meg­ha­tá­ro­zó tar­to­zé­ka, kö­ze­ge a szü­lő­föld, sor­suk ala­kí­tó­ja a szűkebb pát­ria. Eb­ben a kö­tet­ben tel­je­se­dik ki iga­zán Zalabai mi­nő­sí­té­se: „re­gi­o­ná­lis re­a­liz­mus”.

Csak­nem egy év­ti­ze­det kel­lett vár­ni Bereck kö­vet­ke­ző köny­vé­re, ami azon­ban csa­ló­dást oko­zott azok­nak az ol­va­sók­nak, akik a Pász­tor­órák, a Ha­szon­ta­la­nok, a Monstera deliciosa stb. szín­vo­na­lú no­vel­lá­kat vár­tak. Az In­du­la­tos éb­re­dés (1988) cí­men és Val­lo­má­sos szö­ve­gek al­cím­mel meg­je­le­nő kö­tet az író­nak a pub­li­cisz­ti­ka fe­lé va­ló ori­en­tá­ci­ó­ját mu­tat­ja. A ven­dég­szö­ve­gek­re épü­lő „val­lo­má­sok” ér­de­kes ol­vas­má­nyul szol­gál­nak, de nem a no­vel­la­író fej­lő­dé­sét bi­zo­nyít­ják. A nemzetiségi kö­rül­mé­nyek kö­zött élő, a vi­lág, de fő­ként a kör­nye­ze­te iránt ér­dek­lő­dő, jó sze­mű új­ság­író tu­dat­vi­lá­ga tá­rul fel lap­ja­i­ból. Szép­írói élet­mű­vé­nek leg­ja­va – né­hány új el­be­szé­lés tár­sa­sá­gá­ban – a Vég­ső vissza­szám­lá­lás (1993) cí­mű rep­re­zen­táns gyűj­te­mé­nyé­ben je­lent meg. Az utób­bi évek leg­na­gyobb írói si­ke­rét azon­ban az ifjúsági ­iro­da­lom te­rén arat­ta, A ga­lamb­sze­lí­dí­tő (1997) cí­men „gyer­mek­ko/ór­ké­pe­ket” (a kö­tet al­cí­me) je­len­te­tett meg, amely el­nyer­te az 1997-ik évi Ma­dách Im­re-dí­jat. A könyv kül­de­té­sé­ről ma­ga tu­dó­sít: „A mos­ta­ni, fi­a­ta­lok­nak szánt köny­vecs­ke írá­sa­i­ban sze­ret­tem vol­na föl­tá­masz­ta­ni né­hány pil­la­na­tot, né­hány moz­du­la­tot ab­ból a hal­vány, lágy és bár­so­nyos ho­mály­ból, amely meg­rit­kul, el­tű­nik a gyer­mek­kor­ral.”

(Lásd: Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999) II.; Portréesszék II.. AB-ART, Pozsony 2001)
Fotó: © Görföl Jenő (In: Arcképcsarnok. Szlovákiai magyar írók portréi. AB-ART, Pozsony 2004)

Fő művei:
Önálló publikációk:
1. Vihar előtt. Elbeszélések. Madách, Pozsony 1974.
2. Öregem, az utolsó. Regény. Uo. 1977.
3. Vereség és kilenc más elbeszélés. Uo. 1981.
4. Chvíle lásky. Válogatott elbeszélések. Ford. Karol Wlachovský. Uo. 1984.
5. Indulatos ébredés. Vallomásos próza. Uo. 1988.
6. Végső visszaszámlálás. Válogatott és új elbeszélések. Nap, Dunaszerdahely 1993.
7. Biliárd néhány hős emlékének. Három novella. Uo. 1995.Bibliofil válogatás
8. A galambszelídítő. Elbeszélések. AB-ART, Pozsony 1997.
9. Elvonási tünetek. Nap, 2000.
10. Meseenciklop. Nap. 2005.
Antológiák:
1. Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája. Madách, Pozsony 1972.
2. Biliard na pamäť niekoľkých hrdinov. Prózaantológia szlovák nyelven. Uo. 1976.
3. A Csallóköztől a Bodrogközig. Vers- és prózaantológia. Uo. 1977.
4. Rogyinna kronika-Családi krónika. Csehszlovákiai magyar írók prózaantológiája ukrán nyelven.
5. Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1919–1989, Széphalom, Budapest 1992.
6. Vámbéry Antológia 2000. Lilium Aurum, Dunaszerdahely 2000.
7. Magángaléria. Lilium Aurum, Dunaszerdahely 2004.
8. 1111, Csallóköz-Partium. Lilium Aurum, 2003.
Műfordítások:
1. Ladislav Ballek: Posta délen. Elbeszélések. Madách, Pozsony 1979.
2. Jozef Gregor Tajovský: Zavaros örökség. Színmű. Kassa 1980.
3. Agyaghegedű. Szlovák prózaantológia. Társfordító. Uo. 1982.

Szlovákiai Magyar Ki Kicsoda (AB-ART, Pozsony 2001):

Bereck Jó­zsef (Albár, 1945. márc. 9.): szer­kesz­tő, mű­for­dí­tó, író. Sz.: Re­zső, földm., Görcs Er­zsé­bet, htb. F.: Bo­ros Zsu­zsan­na, könyv­tá­ros. T.: 1958–63: Dunaszerdahelyen éretts., 1963–66: a nyitrai Ped. Főisk. al­só ta­go­zat ze­ne sza­kos ta­ná­ri ké­pe­sí­tést szer­zett. Sz.e.: 1974: a Szl. Irod. Alap ní­vó­dí­ja, 1997: Ma­dách-díj. Ép.: 1966: Dunaszerdahelyen ta­ní­tott. 1967: a Szl. Geo­dé­zi­ai és Kar­tog­rá­fi­ai Int. föld­mé­rő­je. 1968–70: mű­szer­ke­ze­lő a po­zso­nyi Dimitrov Ve­gyi Mű­vek­nél. 1971-: a Csal­ló­köz – Žitný ostrov szerk. 1993: főszerk., ké­s?bb ve­ze­t? szerk. A ki­lenc­ve­nes évek ele­jén a Nap szerk. is volt. Publ.: Pró­zái, cik­kei és ford. Csal­ló­köz, Új Szó, Irod. Szle. (1975/5: Ven­dég­lá­tás fe­le­ző­idő­ben, 1975/9: Lel­tár he­lyett, 1978/7: Nem lett pör be­lő­le, avagy a Szle mint ko­ro­na­ta­nú), Va­sár­na­pi Új Szó (1979: Uta­zás négy dió­fa kö­rül, avagy fi­gyel­mez­te­t? a hű­ség­re), Nap (1990/81: Bo­ron­gós, mú­ló ősz­ben), Fe­ke­te szél (Elb. antol. Po­zsony 1972), Biliard na pamä?ť niekoľkých hrdinov (Elb. antol. szl. ford. Uo. 1976), A Csal­ló­köz­től a Bodrog­közig (Vers-, prózaantol. Uo. 1977) Agyag­he­ge­dű (Szl. elb. antol. Társford. Uo. 1982) – M: 1. Vi­har előtt. Elb. Po­zsony 1974. – 2. Öre­gem, az utol­só. Kis­reg. Uo. 1977. – 3. Pos­ta dé­len. Ír­ta Ladislav Ballek. Elb. Ford. Uo. 1979. – 4. Za­va­ros örök­ség. Ír­ta Jozef Gregor Tajovský. Szín­mű. Ford. Kas­sa 1980. – 5. Ve­re­ség és ki­lenc más elb. Po­zsony 1981. – 6. Chvíle lásky. Vál. elb. szl. ford. Ka­rol Wlachovský. Uo. 1983. – 7. In­du­la­tos éb­re­dés. Val­lo­má­sos pró­za. Uo. 1988. – 8. Vég­ső vissza­szám­lá­lás. Vál. és új elb. Dunaszerdahely 1993. – 9. Bi­li­árd né­hány hős em­lé­ké­nek. Bib­li­o­fil. Vál. Uo. 1995. – 10. A galambszelídítő. Po­zsony 1997. – 11. Elvonási tünetek. Dunaszer­dahely 2000. – Szerk.:  1965–66: Nyitrán a Fó­rum di­ák­la­pot, 1990. I.-: a Csal­ló­köz irod. mel­lék­le­tét. Be­tű­je­gye: -bejó-. Társ.: 1978–88: a CSKP, 1987–90: a Szl. Írók M. Ta­go­za­ta, 1989-: a M. PEN Club Po­zsony, a Füg­get­len M. Kez­de­mé­nye­zés, 1998-: az MKP,  1990-: a Csszl. M. Írók Társ. (1992-: SZMÍT) tag­ja.