Szíjjártó Jenő

A kodályi örökség hiteles folytatójaSzíjjártó Jenő zeneszerző, karmester, népzenekutató

Mára kiveszett az az embertípus, amelynek Szíjjártó Jenő egyik legmarkánsabb megtestesítője volt. Kegyetlen kor és kegyetlen körülmények alakították ki ezt az emberfajtát: a diktatúra és a kisebbségi lét. Gerincropogtató évtizedek voltak, tömegeket görnyesztettek, hajlítottak meg: aki egyenesen tudott maradni, nemcsak a hatalom rosszallását váltotta ki, hanem az egyenesen maradni nem tudókét is. A  szlovákiai magyarságon belül a kettős szorítás egy egészen sajátos, ma már valószínűtlennek tűnő, önfeláldozó embertípust termelt ki: ez  munkásságát, életét teljesen alárendelte a közösség igényeinek, szükségleteinek,  egész életében, egész életével szolgált. Ha kellett, népművelő volt, ha kellett, tervező, szervező és kivitelező és főleg kreatív alkotó, miközben  – saját egyéni érdekeit  nem tekintve, sőt azok ellenében – nem fogadta el a hivatalos hatalom előnyös ajánlatait, a tehetségéhez, képességeihez valóban méltó megbízatásokat.  Elfogadta viszont a gáncsoskodást, a kicsinyes bántást, a mellőzést, mint ami helyzetének természetes velejárója.

Szíjjártó Jenő ezt az embertípust testesítette meg. Prométheuszi alkat volt, a sötétségbe világosságot hozók fajtájából. Megszállott, küldetéses ember, aki egy mostoha korban, a második világháborút követő időszakban a vigasztaló zene erejével igyekezett gyógyítani a hontalanság évei ütötte sebeket, és visszaadni egy hitében, emberi méltóságában megtépázott közösség önbecsülését. Zeneszerzőként, népdalgyűjtőként, karnagyként, kórusszervezőként, szakmai tanácsadóként, pedagógusként mindig hézagpótló szerepet vállalt, azt teremtette meg, ami a legfájóbban hiányzott a hazai magyar kulturális életből. Az már a rendszer aberráltságából adódott, hogy amint sikerült óriási munkával összekovácsolnia és megfelelő szintre emelnie egy együttest, közbeszólt a hatalom, és megszüntette.  Politikai percemberkék, zenei analfabéták zaklatták, gátolták munkájában. Hátat fordíthatott volna a honi mizériának, hisz hívták Bécsbe, ragyogó fizetést ígérve felkínálták neki az Osztrák Rádió zenei rendezői posztját. Kitűnően beszélt németül (franciául is), a nyelv nem jelentett volna akadályt.  Mégis maradt. Egyenessége, szókimondása miatt nemegyszer támadtak problémái. A mellőzés bántotta, de igyekezett nem mutatni. Csak gyakrabban fordult mindenkori vigasztalójához, Bach muzsikájához, és műveinek hangvétele lett borongósabb, szomorúbb. A tűrés képességét hazulról, otthoni környezetéből  hozta.

Szíjjártó Jenő 1919. július 17-én született az Igló (Spišská Nová Ves) járásbeli Gölnicbányán (Gelnica) egy tízgyermekes család kilencedik gyermekeként. Szülei Budapestről érkeztek 1904-ben a három nemzetiség (németek, szlovákok, magyarok) lakta bányavárosba. A trianoni békeszerződés után, (miután apja kivágta a város főterén lévő Csehszlovák zászlót) elvesztették állampolgárságukat és édesapját menesztették a város mérnöki posztjáról és vagyonukat elkobozták. Az állampolgárság nélküli, vízvezeték-szerelőként dolgozó apa keveset keresett, a család nyomorgott. A gyermekkori nélkülözés és egy iskolai kísérletezés következménye volt Szíjjártó Jenő nagymértékű rövidlátása, amely később megnehezítette tanulmányait, de szívós akaratával, kitartásával  legyőzte ezt a hátrányát. Kilencéves volt, amikor a  család Nyitrára költözött. Korán megnyilvánuló muzikalitását édesanyjától örökölte, aki szépen zongorázott, és kellemes énekhangja volt. Kölcsönzongorán tanult, jórészt egyedül, irányítás nélkül, nagyon szorgalmasan. Az elemi iskola befejezése után állampolgárság híján nem tanulhatott tovább. Édesapja 1937-ben meghalt. 1941-ben a család megkapta a csehszlovák állampolgárságot, így végre megvalósíthatta nagy álmát, jelentkezhetett a pozsonyi Állami Konzervatóriumra. Még abban az évben felvették a  konzervatórium zeneszerzés szakára, Alexander Moyzeshez, később Eugen Suchoň, Ladislav Németh-Šamorinský, Kornel  Schimpl voltak a tanárai. A pozsonyi diákotthonban jegyzett le először népdalokat, amelyeket Nyitra környéki diáktársaitól hallott. 1943–tól a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait zeneszerzés (Viski Jánosnál) és zongora szakon (Ditrói Csiby Józsefnél), ahol annak ellenére, hogy nem fejezte be a konzervatóriumot (de gimnáziumi végzettsége volt), rögtön a zongora szak második évfolyamára került. Legfőbb vágya, hogy Kodály Zoltánnál tanuljon, csak részben teljesült: Kodály 1940-ben nyugdíjba vonult, és csupán hetente egyszer járt be a főiskolára, népdalelemzést tartani. Szíjjártó a  háború alatt rengeteget nélkülözött, éhezett, végül  tanulmányait megszakítva, teljesen lefogyva, súlyos betegen hazatért Nyitrára, édesanyjához. Miután  felépült,  bekapcsolódott a város zenei életébe. 1948. február 21-én a járási nemzeti bizottság épületének csarnokában Bach-koncertet vezényelt olyan neves előadóművészek közreműködésével, mint Dr. Janko Blaho, Olga Hanáková énekesek, Michal Karin zongoraművész. A koncertet a rádió is rögzítette. Sikerére jellemző, hogy még évtizedek múlva is találkozott emberekkel, akik meleg szavakkal emlékeztek vissza erre az eseményre. A hangversenynek köszönhetően 1951-ben befejezhette tanulmányait a pozsonyi Konzervatórium karmester szakán, Kornel Schimpl osztályában. A főiskolára azonban már nem tudott bejutni. Alexander Moyzes, első konzervatóriumi tanára soha nem bocsátotta meg, hogy rendkívül tehetséges tanítványa elment tőle, és a budapesti zeneművészeti főiskolát választotta. Mint a szlovák zenei élet élvonalába tartozó művész, nagy befolyással bírt, és el tudta érni, hogy Szíjjártó Jenő ne fejezhesse be Pozsonyban a Budapesten megkezdett főiskolai tanulmányait.

Szíjjártó első munkahelye a pozsonyi Tervhivatal volt, itt a sportlétesítmények „szakelőadójaként“ dolgozott. Szerencsére, nem sokáig: 1951 júliusától a Csehszlovák Rádió pozsonyi szerkesztőségének zenei rendezője. Közben a Csemadok Központi Bizottságában és a Szlovák Népművészeti Központban (Slovenské  ústredie ľudovej umeleckej tvorivosti) is dolgozott előadóként. 1953 májusában, a Csemadok égisze alatt, Ág Tibor és Béres József szervezésével  létrejött a  Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes, a NÉPES. Szíjjártó novemberben kapcsolódott be tevékenységébe, szervezője, karmestere, zeneszerzője lett, és 1954 márciusában otthagyta kitűnő állását a  rádióban, hogy teljesen az együttesnek szentelhesse idejét. Óriási energiákat sűrített munkájába,  lelkesedése mindenkire átragadt, és ez meglátszott a teljesítményen is. 1954. áprilisában volt a NÉPES első fellépése a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban, a bemutatkozásnak forró sikere volt.  Az előadáson megjelentek a politikai és kulturális élet vezető személyiségei, az utóbbiak között Eugen Suchoň és Alexander Moyzes zeneszerzők,  valamint olyan neves művészek, mint Ferencsik János, a budapesti Operaház vezető karnagya  és Alekszander Tomszkij, a moszkvai Bolsoj koreográfusa, aki épp A vörös mák c. szovjet balettet tanította be Pozsonyban.  Az előadást követő ünnepi vacsorán Moyzes, Suchoň és mások a rendkívül rövid idő, nem egész egy év alatt elért kiváló eredmények feletti csodálkozásuknak és elismerésüknek adtak hangot. A NÉPES vidéki szereplései során valóságos iskolát teremtett, példáján felbuzdulva az országban több helyen táncegyüttesek alakultak. Hatalmas sikere nem  lehetett a szlovák politikai vezetés ínyére, mert nem egészen kétéves működés után, érdemi indoklás nélkül, hatalmi szóval (a döntést még írásban sem adták) megszüntették.

Feloszlatása után Szíjjártó Jenő Ág Tiborral és másokkal népdalgyűjtő munkába kezdett. (Évtizedek múlva hasztalanul keresték az akkor gyűjtött és leadott népzenei anyagot, a mai napig nem jutottak nyomára. Egyes vélemények szerint megsemmisültek. A szerk. megj.) Legkedvesebb gyűjtőterülete Nyitra vidéke és Gömör volt. Munkássága során több mint 500 népdalt gyűjtött és dolgozott fel. A gyűjtött anyag egy részéből tánckoreográfiák kísérőzenéje lett (pl. Sárdó, A pincénél), és kórusművek születtek, az utóbbiak máig stabil bázisát alkotják hazai magyar énekkaraink repertoárjának. A Nyitra vidéki népi dallamokból született legismertebb kompozíciója, a Zoboralji lakodalmas, a zsérei gyűjtésből gyönyörű kórusműve, az Esti hangulat Zsérén, amelyre Angliában is felfigyeltek.

A NÉPES megszüntetése után nem tudott azonnal visszakerülni a rádióban azelőtt betöltött zenei rendezői posztjára. Szívesen vállalta volna egy intézmény keretében a hivatásos népdalgyűjtő munkáját, de ilyen intézmény nem létezett. (Ma sincs.) Egy ideig a Csemadok Központi Bizottságában dolgozott, majd a pozsonyi Népművelési Intézet zenei szakosztályának referenseként tanfolyamokat szervezett, népdalokat dolgozott fel, részben gyűjtött.  

1958-ban majd 1961-ben rendezte meg  a CSEMADOK a zselízi országos ének- és zenekari fesztivált. 1967-ben kirobbanó sikert aratott a Weöres Sándor versére írt Szíjjártó-mű, a Békét akarunk, amely a szerző vezényelte összkar előadásában hangzott el. Hogy milyen hatást váltott ki, jól érzékelteti egy újságcikk: „‘A békét akarunk‘ szívet megkapó, szemet könnyeztető dal előadását szűnni nem akaró tapsorkán  fogadta. Az együttes kétszer énekelte el, s a hálás közönség harmadszor is kikövetelte e gyönyörű dal megismétlését.“ (Török Elemér: Ezer ajak zengte… – Új Ifjúság, 1961.6.27.) Szíjjártó ezt a produkciót, az 1961. évi   zselízi fesztivál záró összkórusát tartotta élete legnagyobb sikerélményének – jellemző módon azért, mert igazolta akusztikai teóriáját, vagyis azt, hogy a kórushangversenyek számára a zárt tér az ideális, a szabadtéri előadásokon nem érvényesülhet a hangzás minden szépsége. Pedig a hatalmas eufória, a lázas átszellemültség egészen másból táplálkozott: a boldog közösségi egymásra találásból, az „itt vagyunk és erősek vagyunk“ élményéből. Évtizedek után ez volt az első, hatóságilag jóváhagyott, tömeges magyar kulturális rendezvény Szlovákiában, erőt és önbizalmat adó, hatalmas demonstráció. Nem mintha Szíjjártó ezt nem tudta volna, hisz a háború után elsőként ismerte fel, hogy a kitelepítéssel, reszlovakizálással megnyomorított szlovákiai magyarság csak akkor állhat talpra, ha kultúrája, értékei ismeretében visszaszerzi önbecsülését.

Ugyanilyen frenetikus sikere volt Szíjjártó Békét akarunk c. dalának az 1964-ben rendezett első galántai Kodály-napokon, amelyet szintén az összkórussal szólaltatott meg, 1200 emberrel, gyermekekkel és felnőttekkel. Galántán ez volt a zárószám (Kodály/Berzsenyi A magyarokhoz c. kórusművét akkor nem engedélyezték), tapsorkán, könnyes arcok, akik ott voltak, ma is mint felemelő, felejthetetlen élményt emlegetik. Szíjjártó a galántai kórusfesztivál  zsűri tagja volt, majd elnöke, egészen haláláig.

Rendkívül izgalmas, és Szíjjártót remekül jellemzi az a Hét. c. hetilapban megjelent beszélgetés, amelyben a Kodály Napok szervezői, résztvevői mondják el véleményüket a rendezvényről. Mindenki roppant óvatosan fogalmaz, tiszteletköröket csinál, hálás és elégedett. Csak Szíjjártó szavaiból hiányzik  a rendszer által elvárt szervilis hála, amit mond, szigorúan szakmai észrevételek. Köztük olyan – közvetett módon a rendszer lépéseit bíráló – mozzanatok, mint a kórusmozgalom összehasonlítása az első Csehszlovák Köztársaságbelivel az utóbbi javára, a kántortanítók 1945 utáni elmozdításának, a  Csemadokkal szembeni korábbi kultúrpolitikának a helytelenítése, a kórusvezető-képzés hiányának felemlegetése. Szól az elismerés hiányáról is, amely odavezet, hogy „néhány magyar szakember úgy véli, jobban jár, ha szlovák vonalon próbál érvényesülni.“ /Mács József: Vélemények a Kodály-napokról – Hét, 1969. július 13./ Szíjjártó Még egyszer a Kodály-napokról c. írásában ismét visszatért a témára, és részletesebben kifejtette előzőleg elhangzott fenntartásait, főleg a kórusvezető-képzés fontosságára hívta fel a figyelmet /Hét, 1969/31/. Érdekes olvasni a kórusok reakcióit, a hangzatos szocialista, internacionalista szólamokba csomagolt szövegeket, amelyek azonban teljes mértékben osztják Szíjjártó véleményét. Jellemző, hogy az  egyik levelet a kórustagok nem, csak a helyi Csemadok-elnök merte aláírni, aki akkor már nyugdíjas volt. A félelem erősen  működött az emberekben.

1964-ben megvalósult Szíjjártó régóta dédelgetett álma, megalakult a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara (CSEMTKÉ). 1959-ben már tett kísérletet a megszervezésére Pozsonyban és környékén, akkor sikertelenül. Öt év múlva sikerrel járt, mégis ez a siker hozta élete legnagyobb csalódódását. Súlyos traumaként élte meg, hogy nem lehetett a CSEMTKÉ vezető karnagya, noha ő hozta létre, megszervezésében oroszlánrésze volt. Még arra sem érdemesítették, hogy bekerüljön a neve a kórus első műsorfüzetébe, ahol pedig egy sereg név díszelgett, mint a kórus létrehozásában érdemeket szerzetteké. Kövesdi Jánosnak 1985-ben adott interjújában ezt mondta: „Ami különösen fáj, az az, hogy a CSEMADOK Központi Bizottsága, amely tudta, ki a CSEMTKÉ szervezésének fő mozgató rugója, nem érdeklődött afelől, mi történt azzal a rugóval, mi kényszerítette arra, hogy otthagyja a helyét? De gondolom, nem jó követnem ezt a gondolatmenetet, mert a keserű emlékek okozta, részben már behegedt sebek kiújulnak, és ez kinek használ.“

Szíjjártó Kodály gondolataiból kiindulva ki szerette volna terjeszteni a kórusmozgalmat Szlovákia magyar lakta területének egészére, ehhez azonban képzett kórusvezetőkre lett volna szükség. A kórusvezető-képzést a CSEMTKÉ egyik fő feladatának tartotta, és ezt le is fektette a kórus alapszabályzatában, mert azt is ő dolgozta ki. Hogy milyen vakokkal és süketekkel kellett Don Quijote-i küzdelmeket vívnia, mutatja az alábbi  levélrészlet.

 „A Központi Tanítói Énekkar vezetősége ötévi működése alatt nem tett még komoly, érdemleges lépéseket a karvezető-oktatás terén, sőt ma már azt hangoztatja, hogy ‚kurzusokon nem lehet  kórusvezetőket produkálni‘. Ez nem így van, mert 2-3 éves, egyéni obligát hangszertanulással egybekötött, több etapból álló, jól vezetett tanfolyamon igenis sokat lehet elérni. Hiszen ez az egyedüli módunk az akut karvezető-hiány megszüntetésére, vagy legalábbis enyhítésére. Mert az az illuzórikus lehetőség, amelyet ez a vezetőség újabban hangoztat, hogy ‚Ma már mindenki Pesten is tanulhat zenét, karvezetést‘ nem újság, és semmi esetre sem megoldás, amit nyomban be is bizonyítok: a II. világháború idején velem együtt nyolcan mentünk Budapestre zenét tanulni: Manga János /folklorisztika/, Országh Éva /zongora/, Hajmássy Imre /zongora/, Hegyi Imre /zongora/, Ébert Tibor /hegedű/, Král Ferenc /cselló/, Német László /kórusvezetés/, valamint jómagam /zongora – zeneszerzés/. E csoportból ketten vagyunk Csehszlovákiában, de csak magam tevékenykedek magyar kulturális téren. … Nem úgy van-e valahogy, hogy még az ellenérték nélküli, nemzetiségi kötelességből végzett munkából, egyik legfontosabb zenei munkakörünkből is eliminálta ez a vezetőség … az összes hazai szakembert, aki nemcsak ismerője a problémáknak, de évtizedekig harcosa is volt ez ügynek.  Ha ez alól a  kötelesség alól (a kórusvezető-képzés megoldása – a szerk .megj.) továbbra is kibúvót keresnek ezek a vezetők, úgy egyre világosabbá válik, hogy az ő ambícióik nem egyeztethetők össze a csehszlovákiai magyarság kulturális szükségleteivel.“  /Levél Dobos László tárca nélküli miniszterhez, Pozsony, 1969.12.14./ Két elismert, élvonalbeli    muzsikus is levelet írt Dobosnak, hogy támogassa a kórusvezető-képzés ügyét és Szíjjártó ezzel kapcsolatos elképzeléseit: Németh–Šamorínsky István zeneszerző, a II. világháború előtti Csehszlovákiai Magyar Dalosszövetség volt országos karigazgatója, az általa alapított és vezetett pozsonyi Bartók Béla Dalegyesület vezetője, aki kiváló növendékének nevezi a levélben Szíjjártót, és a neves karmester, Rajter Lajos. Ő így írt: „Erre a munkára /a kórusvezető-képzésre – a szerk. megj./ Szíjjártót kiváló pedagógiai és művészi felkészültsége mellett emberi kvalitásai miatt is a legmegfelelőbbnek tartom. Sok éve ismerem, együtt dolgoztunk, s ezért soraimat alapos megfontolás után írtam.“

A magyar karvezetői képzés Szíjjártó legfőbb szívügye volt. 1968-ban többoldalas beadvánnyal fordult a Csemadok akkori vezetéséhez, karvezető-tanfolyamok és a kórusmozgalom támogatása ügyében. Hiába. Csak ezt követően fordult Dobos László akkori miniszterhez. Ő semmit sem tudott tenni.

Szíjjártó életműve megközelítőleg 60 opust tartalmaz, főleg pályázatokra, megrendelésekre írt. Népdalfeldolgozásait elsősorban az Ifjú Szívek Dal- és Táncegyüttes és a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara számára komponálta. Kórusműveinek egy része ugyan napvilágot látott a Csemadok gondozásában, de eléggé pontatlanul. Sokszor a szerző által ellenőrizetlenül jelentek meg a kották, olykor kórustagok által lemásolt kottákból átvéve, sok hibával. Hagyatékának pontosabb feldolgozása még a fiatal zenekutatókra vár. Mint Ág Tibor egy interjúban elmondta, ennek nagy akadálya, hogy a megjelentett művek nem kerültek kereskedelmi forgalomba, és a megjelent 200 példányt idővel kiselejtezték a közkönyvtárakból. /Dusza István:  A szakmai szigort képviselte Új Szó 2001. 6. 11./ A Nap Kiadó Virágok vetélkedése címen 2000-ben kiadta népdalgyűjtéseinek egy, a kézirataiból rekonstruált részét, 193 népdalt.

Alkotó tevékenységéről 1985-ben Szíjjártó így nyilatkozott Kövesdi Jánosnak:

„Tudom, hogy lett volna még mondanivalóm (sőt, érzem, hogy még van mondanivalóm), de művészi pályám alakulása, az életkörülményeim nem mindig animáltak a komponáláshoz, sőt gyakran akadályoztak e nagy koncentrációt igénylő tevékenységemben. Arra a kérdésre, hogy mi a legfontosabb a zeneszerző számára, röviden ezt felelhetem: veleszületett tehetség, jó és időben történt kiképzés, egy bizonyos fokú anyagi függetlenség és nem utolsósorban egy kis lelki, erkölcsi stimulus /biztatás/. Ezt a biztatást persze nem úgy értem, hogy a rokonság s a szűkebb ismeretségi kör tagjai dicsérjék, vagy lássák el jóindulatú tanácsokkal a kezdő zeneszerzőt. Ez a mód még senkinek sem vált a javára. Csak olyan dicséret vagy tanács ér valamit, amelynek hozzáértés a fedezete. Egy a fontos – a kritika legyen objektív és jóindulatú. A kreatív egyénekkel szemben alkalmazott rosszindulat vagy akárcsak nem objektív kritika már nagyon sok rosszat tett a művészi szférákban. Azt hiszem, erre nagyon jó példa Berzsenyi Dániel, nemes és érzékeny lelkű költőnk élete. …sok mindent el kellett volna még mondanom a zene terén, amire azonban nemigen maradt sem időm, sem energiám. …az idő és az energia mennyisége is relatív fogalom. Hogy ezeket mennyi munka elvégzésére lehet hasznosítani, attól is függ, hogy milyen hévvel végezzük a munkánkat. De mi produkálja a hevet, mi serkenti az alkotó vágyat? … A CSEMTKÉ, amelynek létrehozásában én vállaltam a munka mennyiségében is a legnagyobb részt, fennállása óta 1984 első felében kért fel először kórusmű megírására, ami Dunajszký Géza indítványára vezethető vissza. Az Ifjú Szívek részére pedig kb. 14-15 évvel ezelőtt írtam utoljára  zenét.“ Ehhez nem szükséges kommentár.

Maximalista volt, a zenében nem ismert kompromisszumot. A pozsonyi Csehszlovák (később Szlovák) Rádió zenei rendezőjeként két dologról volt ismert:  félelmetes anyagismeretéről  és pontosságáról.  A partitúra lehető legpontosabb megszólaltatása volt mindenkori célja, ami egyszerűen hangzik, csak a megvalósítása nehéz. Itt is szolgált, nagy alázattal: a szerzőt és művét. Ha leállított egy felvételt, mindig elmagyarázta, miért kíván más megoldást. A jó muzsikusok beismerték, hogy igaza van, a kevésbé jók  elhíresztelték róla, hogy szőrszálhasogató, és kellemetlenkedéssel álltak bosszút. A rendszer egyik kedvenc dirigense elérte, hogy a központi pártbizottság behívassa, és kérdőre vonja. Az ok:  Szíjjártó a dirigenset pontatlanságai miatt többször is ismétlésre kérte. Több felvétele, amelyet zenei rendezőként készített, nemzetközi díjat nyert. A külföldi elismerés felkeltette a kollégák irigységét, azt állították, csak azért jók a felvételei, mivel a legjobb akusztikájú teremben készültek, és egyikük elintézte, hogy többé ne kapja meg azt a termet. De Szíjjártó felvételeinek minősége változatlanul kitűnő maradt. Nem csoda, hogy a Szlovák Rádió honlapján a legjobb zenei rendezők sorában ma is az első helyen említik a nevét. (www.slovakradio.sk/sosr/)

Életének nagy álma volt szimfonikus zenekart vezényelni. Ez a 60-as években többször megtörtént, amikor a nemzetiségi ünnepek alkalmával vezényelhette a Pozsonyi Filharmónia zenekarát. A 65. születésnapján pedig a  Szlovák Filharmónia énekkarának közreműködésével rögzíthette hangszalagra Dénes György Csallóköz és Weöres Sándor Békét akarunk c. versére írt kompozícióit.

1985-ben azt nyilatkozta Kövesdi Jánosnak, hogy vannak még tervei. Ezeket már nem tudta megvalósítani, 1986. július 28-án meghalt.

Tájainkon senki nem munkálkodott olyan következetességgel Kodály útmutatásainak megvalósításán, mint Szíjjártó Jenő.   Nagy példaképét követve művészi tevékenységét közössége, a háborút követő jogfosztottságból épp csak ocsúdó szlovákiai magyarság szolgálatának tekintette, egy rendkívül nehéz történelmi időszakban segített ébren tartani nemzeti identitástudatát, feltámasztani hitét és bizakodását. Népzenei hagyományaink átörökítése vezette zeneszerzői, népdalgyűjtő, nevelő és szervező tevékenységét. A hazai magyar kórusmozgalom újjáélesztésében pótolhatatlan szerepet töltött be,  kórusműveivel fiatalok nemzedékeit nevelte a zene szeretetére, nevelő munkájával pedagógusok hosszú sorát igényességre és közösségkovácsoló tevékenységre. Szilárd alapot adott, amelyre további nemzedékek építhetnek. S hogy Szíjjártó Jenő nem idejét múlt örökséget hagyott ránk, bizonyítják mestere, Kodály szavai: „…már azért is énekelni kell, mivel gépesített korunkban  minden az ember természetes ösztöneinek elnyomására tör.” „…nem sokat ér, ha magunk dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: örvendjen az egész világ!“  Harmóniaszegény, egyre zaklatottabb napjainkban ez hatványozottan érvényes.

  Vojtek Katalin

Pozsony, 2006. 11. 14

 

Egy hozzászólás a(z) “Szíjjártó Jenő” bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Magyar Interaktív Televízió » Szíjjártó Jenő születésének 95. évfordulójára

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*