Ozsvald Árpád (1932–2003)

Ozsvald Árpád
Ozsvald Árpád. Nagy József alkotása

(Nemesoroszi, 1932. január 28. – Pozsony, 2003. június 15.)

Iskoláit szülőfalujában és a Somogy megyei Csurgón végezte. Költői pályáját az 1950-es évek elején kezdte. 1957-ben magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán. Nyírágón és Kétfegyverneken tanított. Kezdetben kiadói szerkesztő, majd 1956-tól 1995-ig a Fáklya utódlapjának, a Hétnek volt a munkatársa. 2003. június 15-én halt meg Pozsonyban, 72 évesen.

Költészete 

Korai verseinek élményanyagát a gyermekkor, a szülőföld emberei és tájai, a háborús élmények nyújtják. Verseire jellemző a csendes tűnődés, a halk megrendültség a világ dolgai fölött. Lírájával erősen kötődik nemzetiségi létéhez, de elmereng az emberiség legfőbb gondjain is. Verseit a finom hangulatok, a közvetlenség, a tiszta képek és elégikus hangulat jellemzik. Az 1970-es évektől a korábbi kiegyensúlyozottságot vibráló nyugtalanság váltja fel, félelmet és lemondást sugalló verseket ír. A tűnődés és emlékezés mellett a mítoszvilágra és a történelemre tárja kapuját. Egyik legsikeresebb műve, a A kis postás, egy gyermekeknek írt regény, amely a háborús évek megpróbáltatásairól szól.

Fontosabb művei

  • Tavasz lesz újra kedves (1956), versek
  • Júdása én nem lehetnék (1959), versek
  • A kis postás (1965), gyermekregény
  • Földközeleben (1965), versek
  • Laterna magica (1967), versek
  • Galambok szállnak feketében (1969), versek
  • Szekerek balladája (1971), versek
  • Vadvizek (1978), versek
  • Oszlopfő (1955-1980), válogatott versek
  • Valahol otthon (1985), versek
  • Nincsenek szemtanúk (1992), versek
  • Néger a hóesésben (1994), gyermekversek
  • Em­lé­kek út­ján (1995), tanulmányok
  • Mindenre emlékezni kell… Új versek és műfordítások (1996)
  • A nagy sási kígyó. Válogatott és új versek, 2000
  • Lidércek tánca. Válogatott versek; vál., utószó Bodnár Gyula; 2006 (Magyar Antaeus könyvek)
  • Az idő halála I-IV. kötet; összegyűjtött művei (2007)
Főbb díjai, kitüntetései: Madách-díj (1968); a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytoll Díja (1999); a Posonium Irodalmi Díj Életműdíja (2001); A Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje (2002). 
2008 tavaszán szülőfaluja művelődési házában Ozsvald Árpád Emlékszobát nyitottak, s felavatták a költő emléktábláját.
 

Szü­lő­fa­lu­ja őr­zi Ozsvald Ár­pád em­lé­két

Nemesorosziban már nem áll a szü­lői ház, de áp­ri­lis 2-ától egy em­lék­szo­ba jel­zi, hogy Palócországban, eb­ben a Ga­ram men­ti kis­köz­ség­ben lát­ta meg a nap­vi­lá­got Ozsvald Ár­pád, a fel­vi­dé­ki ma­gyar iro­da­lom halk szavú és ran­gos köl­tő­je. Ver­se­it nem­csak a táj vagy a gyer­mek­ko­ri él­mé­nyek ih­let­ték, ha­nem a min­den­nap­ok gyöt­rel­mei, a sze­gény­sors ke­ser­ve, a meg­szen­ve­dett há­bo­rús él­mé­nyek, vi­szon­tag­sá­gok meg a min­den­na­pi tör­té­né­sek és a mú­ló idő kér­lel­he­tet­len­sé­gei is. Mun­kás­sá­ga nem­ze­ti­sé­gi éle­tünk­höz épp oly erős szá­lak­kal kö­tő­dik, mint az em­be­ri­ség gond­ja­i­hoz.

Az em­lék­szo­ba a kul­túr­há­zat is be­fo­ga­dó Kazy-kastély egyik ap­ró ter­mé­ben ka­pott he­lyet, eb­ben a Lé­vá­tól mint­egy húsz ki­lo­mé­ter­re fek­vő, hat­száz lé­lek­szá­mú fa­lu­ban. Az ün­nep­sé­gen, me­lyet Pavol Páchnik pol­gár­mes­ter nyi­tott meg, meg­tud­hat­ták a részt­ve­vők azt is, hogy az em­lék­szo­ba meg­ál­mo­dó­ja Ta­li­ga Ár­pád zselizi nyug­dí­jas pe­da­gó­gus volt. Az em­lék­táb­la – me­lyet Greguš Milan kő­fa­ra­gó ké­szí­tet­t – „A vad­vi­zek tisz­ta ál­mát őr­zöm én!” idé­ze­ttel őr­zi a köl­tő em­lé­két. Meg­örö­kít­ve azt is, hogy a kez­de­mé­nye­zést a he­lyi ön­kor­mány­zat, a Szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Írók Tár­sa­sá­ga, a Szü­lő­föld Alap és a Cse­ma­dok Or­szá­gos Ta­ná­csa tá­mo­gat­ta.
A han­gu­la­tos ün­nep­sé­gen az ün­ne­pi be­szé­det föl­di­je és sors­tár­sa, Duba Gyu­la, Jó­zsef At­ti­la-dí­jas író tar­tot­ta. Az ün­nep­sé­gen részt vett a köl­tő lá­nya Ozsvald Zsu­zsa is.                                                                                                      F. Z.

Ozsvald Ár­pád ha­za­tér
(Duba Gyu­la ün­ne­pi be­szé­de)

Szá­mos ha­zai ma­gyar író úgy ment el egy­kor a fa­lu­já­ból, ahogy Ozsvald Ár­pád Nemesorosziból, szűk és hu­za­tos lett kö­rü­löt­tük a tér és csá­bí­tot­ta őket a nagy­vi­lág.

Csur­gó­ig ért és a sop­ro­ni Er­dé­sze­ti Fő­is­ko­lán ma­radt vol­na, de már nem me­he­tett vis­­sza Ma­gya­ror­szág­ra, új va­ló­sá­ga és éle­té­nek szín­te­re a fő­vá­ro­sunk, Po­zsony lett. Ne­héz volt a há­bo­rú utá­ni tra­gi­kus évek­ben, szök­ni kel­lett, át­gá­zol­ni az Ipo­lyon, les­ni a fi­nán­cok és ha­tár­őrök já­rá­sát, de a csur­gói érett­sé­gi meg­ér­te. Po­zsony­ba va­la­mi­vel kön­­nyebb volt az út. 1954 őszén ta­lál­koz­tunk elő­ször a fő­vá­ros­ban, néz­tük egy­mást és is­mer­ked­tünk. Te gyar­ma­ti vagy, én meg oroszi… – mond­ta ak­kor, Fegyverneken ta­ní­tot­tam és fut­bal­loz­tam is Gyar­ma­ton! Ak­kor én már nem vol­tam ott­hon, vél­tem… Földik te­hát, na­gyon kö­zel ke­rül­tünk egy­más­hoz. Ép­pen az út ketdetén vol­tunk, amely az iro­da­lom­hoz ve­zet. Ma­gunk­kal vit­tük falu-világunkat, a gye­rek­kort és a fi­a­tal éve­ket, mint­egy a sor­sunk lett a fi­lo­zó­fi­ánk! Er­re a tör­té­ne­lem is kényszerített, de ma­gunk vá­lasz­tot­tuk. ? poeta doctusi al­kat volt, ta­nul­va fej­lő­dő köl­tő, in­du­lá­sát gye­rek­ko­ra vi­lá­ga ha­tá­roz­ta meg, a nemesoroszi va­ló­ság. Mint­egy ön­ma­gá­val együtt vit­te be az iro­da­lom­ba gye­rek­ko­rát, szü­lő­föld­je mitikus ele­me­it és a né­pi me­se­vi­lá­got emel­te köl­té­szet­té. Így lett al­ko­tó­erői ele­mi ré­sze a fel­idé­zés, a vis­­sza­te­kin­tés, az em­lé­ke­zés! Lí­rá­já­val mintegy a „mú­ló idő nyo­má­ba” eredt.

Ami­kor el­múl­tak az öt­ve­nes évek és az iro­da­lom egy­re re­á­li­sabb utak­ra tért, meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy Ozsvald Ár­pá­dot, kor- és pá­lya­tár­sa­i­tól el­té­rő­en, szin­te alig érin­tet­ték a ko­ráb­ban bur­ján­zó esz­té­ti­kai sé­mák és po­li­ti­kai köz­he­lyek. Az ide­o­ló­gi­ai jel­sza­vak ide­jén is ar­ról szólt, köl­tő­i­en és ért­he­tő­en, ami­ről a sor­sunk és az éle­tünk be­szélt. Az egy­ko­ri fa­lu­vi­lág igé­ze­te te­het­te, a Garam menti va­ló­ság em­lé­ke­zett. Az em­lé­ke­ket ugyan „meg­szé­pít­he­ti” az idő, de igaz­sá­guk nem vész el, hi­szen ben­nünk él. Ezért le­he­tett, hogy ami­kor a se­ma­ti­kus iro­da­lom ide­jén a ver­sek­ben gyá­rak épül­tek és trak­to­rok dü­bö­rög­tek, Ozsvald köl­te­mé­nye­i­ben „Kucs­mát húz­nak a házak,/ s es­te csen­des alá­zat / ül a ha­vas fák te­te­jén” „s a te­jet hor­dó as­­szo­nyok / szok­nyá­ja a hó­ba ér.” A gye­rek­ko­ri lát­vány­ból köl­tői kép lett s az egy­ko­ri va­ló­ság­ból lí­rai ér­zés. Ami­kor em­be­rek­re gon­dol, any­ja, án­gya jut eszé­be meg a szom­széd öreg Ozsvald Pál, a vén hu­szár, aki­nek „fe­hér bajuszát a ha­lál / már pö­dör­ge­ti a föld alatt”. A múlt­idé­zés­sel olyan ér­ték­kel gaz­da­gí­tot­ta köl­té­sze­tét, mely esz­té­ti­kai elem min­dig is éke s gyak­ran ér­tel­me a vers­nek, ne­ve­ze­te­sen a mély és hi­te­les ér­zé­sek­kel! S ez így tör­vény­sze­rű, hi­szen az em­lé­ke­zés és az ér­zé­sek vonz­zák és erő­sí­tik egy­mást, mint­ha tej­test­vé­rek len­né­nek. Az ő ver­se­i­ben ké­sőbb is meg­ma­rad ez az ér­zel­mi te­lí­tett­ség, ami­kor a gon­do­la­ti­ság fe­lé emel­ked­nek, és le­gen­dák meg mí­to­szok ha­tá­sa tör­té­nel­mi mo­tí­vu­mok­kal ár­nyal­ja és gaz­da­gít­ja őket.

Sa­já­tos táj az Alsó-Garam mente, nem olyan hang­sú­lyos vi­dék, mint a Csal­ló­köz vagy a Mátyusföld, mint Gömör vagy akár a Bod­rog­köz. De van­nak jel­leg­ze­tes­sé­gei, pél­dá­ul hogy a Ga­ram ke­le­ti fe­lén, a mi ol­da­lun­kon nem visz vas­út, vo­nat so­sem járt er­re, s ez mint­egy zár­tab­bá tet­te a nép­éle­tet, ke­vés­bé en­ged­te meg­nyíl­ni a vi­lág fe­lé. Szin­te ez­red­év óta a Ga­ram men­tén ve­zet­tek az utak Esz­ter­gom­ból az észa­ki bá­nya­vá­ros­ok fe­lé, ke­res­ke­dők és ha­dak út­jai vit­tek er­re, nem vé­let­len az sem, hogy negy­ven­négy te­lén hó­na­po­kig állt itt a front, és a had­se­re­gek a fo­lyó je­ge fe­lett néz­tek egy­más­sal far­kas­sze­met. De a há­bo­rú utá­ni tra­gi­kus évek is meg­tet­ték a ma­gu­két, éket ver­tek a táj, a fal­vak éle­té­be és meg­bon­tot­ták a vi­dék egy­sé­gét. Minden­nek nyo­má­ra le­lünk Ozsvald mű­ve­i­ben. Ott ta­lál­juk a Szikince par­ti fűz­fák cí­mű ver­sé­ben, me­lyet „Há­rom ma­gyar par­ti­zán” em­lé­ké­re írt. Vagy az Em­lék­szem jólban, ar­ról, hogy 1945 te­lén „Me­ne­kül­tünk, két so­vány, éhes / ti­nó­val, nyítt a rossz szekér,/ s be­lénk váj­ta fagy­fo­gát a tél”.

A tör­té­ne­lem nem holt is­me­ret­anyag, ha­nem élő erő, nem ada­tok­kal ta­nít, ha­nem él­mé­nyek­kel és ta­pasz­ta­la­tok­kal ok­tat ke­mé­nyen, a sor­sá­val for­mál­ja az em­bert. A nép­me­sék és hi­e­del­mek va­lós sor­sok­ból szü­let­tek, né­pi ta­pasz­ta­la­tok ár­nyai leng­ték kö­rül őket. A Leg­ki­sebb le­gény mí­to­sza me­se­elem, a Csor­da­kút vé­nü­lő tárgy, avu­ló táj­elem, s az „es­ti fe­jés”, a Lu­ca-na­pok ar­cha­i­kus mun­ka és al­ka­lom, mely egy­kor va­ló­ság volt, s a köl­tőt em­lé­ke­ző me­di­tá­ci­ó­ra kész­te­tik. De a Sze­ke­rek bal­la­dá­ja már kor­kép – s egy­ben kór­kép is! – ar­ról, hogy mi tör­té­nik ve­lünk em­ber­öl­tők so­rán. „Sze­ke­rek ül­nek a gazban, / ízek­re szed­ve, ri­ad­tan / ke­re­sik a lő­csöt, sa­rog­lyát… men­né­nek új­ra, hi­á­ba, / nem fér­nek be­le a vi­lág­ba.” És mint­egy en­nek az ér­zés­nek a vál­to­za­ta­ként az Al­bér­let cí­mű vers fel­vil­lant­ja, ho­gyan él a köl­tő vá­ro­son: „Sem­mi sem ti­ed… Es­te úgy sur­ransz be, mint a tolvaj, / meg­kér­dik, mi­ért égett haj­na­lig a lám­pa.” Majd le­zá­rás­kép­pen: „Ál­mod­ban nagy­ ab­la­kos, ker­tes há­zak jön­nek / fe­léd, pi­ros ka­lap­ju­kat megemelik, / s de­rűs jó reg­gelt kö­szön­nek!”

Bo­nyo­lult lét­for­ma, a köl­tő meg­szok­ta a vá­rost, még­sem ér­zi ma­gát ott­hon. De ha ha­za­megy, ér­zi, hogy a fa­lu­vi­lág is tá­vo­lo­dik tő­le, az övé in­kább csak ben­ne, em­lék­ként él. Kö­zös író­sor­sunk ez, min­den­ki a ma­ga mód­ján vi­se­li el. Ár­pád ön­ma­gá­ban egye­zett ki ve­le, ma­gá­ban, a lel­ké­ben ke­res­te az igaz­sá­got. A sor­sá­hoz va­ló vi­szo­nyát fo­gal­maz­ta meg ver­se­i­ben. És idők so­rán, ta­nul­va köz­ben, eh­hez a te­rem­tő fo­lya­mat­hoz az em­be­ri kul­tú­ra év­ez­re­de­it hív­ta se­gít­sé­gül. Mí­to­szok tab­ló­in és le­gen­dák ol­tár­ké­pe­in ku­tat­ta éle­tünk sa­já­tos­sá­gát és ér­tel­mét. Ma­ga is szim­bó­lu­mo­kat és me­ta­fo­rá­kat, mitikus ké­pe­ket te­rem­tett any­já­ról, a rő­zse­hor­dó as­­szo­nyok­ról, a Fe­ne­ket­len tó­ról, „mely­ről le­gen­da szól: Nin­csen al­ja!” Még a ma­dár­ijesz­tő­ről is mélyértelmű ké­pet fest, mind­eze­ket mint­egy örök­ké­va­ló­vá te­szi. Ahogy a pali-madarat is, me­lyet a nép­nyelv szél­ki­ál­tó­nak ne­vez: „Vad­vi­zek há­tán vé­gig­ver a zápor. / Hal­lod a szél­ki­ál­tó hangját? / Ár­va ma­dár, egy­re csak ri­ká­csol.” Osz­lop­fő cí­mű vá­lo­ga­tott kö­te­te döb­ben­tett rá, hogy év­ti­ze­dek so­rán írt ver­sei cik­li­ku­san ös­­sze­függ­nek. Mint­ha min­dig ugyan­ar­ról ír­na, ön­ma­ga va­ló­sá­gá­ról, a sze­mé­lyes vi­lá­gá­ról vall egy­re szé­le­se­dő kö­rök­ben. Turczel La­jos ne­vez­te őt poeta doctusnak, azt je­len­ti, hogy vers­ta­ni fel­ké­szült­sé­ge és for­mai szi­go­ra mel­lett kul­túr­tör­té­ne­ti jel­ké­pek és vi­lág­iro­dal­mi mo­tí­vu­mok egész so­rát je­le­ní­ti meg ver­se­i­ben, de mind­eze­ket az ő „ozsvaldi világához” vi­szo­nyít­va, a kép­ze­le­té­hez ido­mul­va, lét­szem­lé­let­éhez al­kal­maz­va. Ily mó­don egy­részt meg­őr­zik je­len­té­sü­ket, más­részt olyan va­rázs­ban és ra­gyo­gás­ban új­ra­é­led­ve, mely­nek fé­nye az em­lé­ke­zés fi­lo­zó­fi­á­ját erő­sí­ti. De ezt szol­gál­ják szen­ve­dé­lyei is, gaz­dag gyűj­tő­mun­ká­ja, az ős­nyom­tat­vány­ok, rit­ka köny­vek és ok­irat­ok irán­ti sze­re­te­te, az óko­ri pén­zek és ér­mék nu­miz­ma­ti­kus is­me­re­te, ása­tá­sok ősi csont­ja­i­nak, a kard­fo­gú tig­ris agya­rá­nak bá­mu­la­ta a kul­tú­ra tár­gyi ér­té­ke­i­nek meg­be­csü­lé­se. Egy­szer a ker­tem­ben ré­gi pénzt ta­lál­tam, alig volt már raj­ta raj­zo­lat. Rá­kó­czi poltúra, mond­ta és mind­járt zseb­re is tet­te, s én rend­jén va­ló­nak ta­lál­tam, ki őriz­ze a múl­tunk em­lé­ke­it, ha nem ő?! Ar­go­na­u­ták cí­mű, Nagy Lász­ló em­lé­ké­nek aján­lott ver­sé­ben ol­vas­suk: „s a falalják tengerkékje/ szin­te fáj”. Ne­kem is. Ki tud­ja még, mi volt a „fal­al­ja”, s hogy mi­lyen volt az a ten­ger­kék? A Nyer­ges ut­cai an­tik­vá­ri­um­ban szin­te na­pon­ta ta­lál­koz­tunk. A zse­bé­ből ol­csó szótárfüzetkét vett elő, s mi­köz­ben öreg köny­vek közt vá­lo­gat­tunk, fel­ol­va­sott be­lő­le két vers­sort, ké­szü­lő ver­se so­ra­it, még cí­me sem volt. Más­nap is­mét két sort, majd új­ra ket­tőt-hár­mat, így nö­ve­ke­dett a vers, mint­ha ő ma­ga is ben­ne él­ne. Lé­lek­ben ál­lan­dó­an szép­sé­ge­ket ke­re­ső és ki­fe­je­ző vi­lág­ban élt, csen­des lí­rai va­ló­ság­ban, amely az egy­ko­ri nemesoroszi idő­kig nyúlt vis­­sza, ma­ga al­kot­ta esz­té­ti­kai mi­nő­ség­ben. Meg­él­te köl­té­sze­tét, mely köz­ben fi­lo­zó­fi­ai ma­gas­sá­go­kat érin­tett.

Ozsvald Ár­pád egy em­ber­öl­tőn át a Hét szer­kesz­tő­je, majd fő­szer­kesz­tő-he­lyet­te­se volt. Részt vett or­szá­gos dol­gok­ban, a ki­sebb­sé­gi sors­kér­dé­sek elől sem tért ki, sem a ma­gyar gon­dok­ elől. Egyik nagy ver­sé­ben ír­ja: „Ami­kor a het­ti­ták el­fe­lej­tet­ték atyá­ik nyelvét,/ a szár­nyas bi­ka­tes­tű, sza­kál­las böl­csek / de­rűs ar­cu­kat el­rej­tet­ték a ho­mok­dom­bok hű­vö­sé­be – ki­nek len­ne ked­ve / mo­so­lyog­ni fi­ak és as­­szo­nyok hűt­len­sé­gén?” Tűz­őr­ző cí­mű ver­sét pe­dig így fe­je­zi be: „A ham­va­dó tűz pa­ra­zsát itt hagyom,/ kel­je­tek, hét­al­vók, szít­sá­tok to­vább!” Még éle­té­ben meg­je­le­nő, utol­só köny­vé­nek a cí­me: Em­lé­kek út­ján. Mél­tán, ő volt köz­tünk a hű­sé­ges múlt­őr­ző és nagy em­lé­ke­ző. Szel­le­mi­sé­ge, tár­gyi va­ló­sá­ga most ha­zaér­ke­zett! Hogy má­so­kat em­lé­kez­tes­sen, szá­mon tart­sa és meg­őriz­ze őt fa­lu­ja s a táj, mely­ből köl­té­sze­te ered. Nemesoroszi ön­kor­mány­za­tát tisz­te­let és kö­szö­net il­le­ti, hogy ha­za­hoz­ta őt. Szo­bá­ja és em­lék­táb­lá­ja meg­őr­zi em­lé­két, je­len lesz szü­lő­föld­jén mind­ad­dig, amíg a ma­gyar írás­be­li­ség meg­él az Al­só-Ga­ram ­men­tén!

Duba Gyu­la
(Forrás: Irodalmi Szemle)

Vers I. kategória • Varga Renáta • Ozsvald Árpád: Földközelben

_________________
2015. november 27-én ismét megtelt a pozsonyi Ifjú Szivek székháza olyan alap- és középiskolásokkal, valamint tanáraikkal, akik szeretik a szép szót, szívesen mondanak verset, prózát, vállalják a többletmunkát is akár a felkészüléssel, akár a felkészítéssel.

Varga Renáta • Ozsvald Árpád: Földközelben

Szeberényi Zoltán – Koszorú helyett

Ozsvald Árpád meg nem ért 80. születésnapjára
Emlékező és emlékeztető szándékkal íródtak ezek a sorok. Ozsvald Árpád, az egykor széles körben népszerű költő ebben a hónapban töltené be nyolcvanadik életévét, de már nyolc éve nincs közöttünk. Az emlékezés megbecsülő gesztusa azok tisztsége, akik ismerték és szerették.

Az emlékeztető szándék elsősorban a költő halála óta felnőtt olvasói nemzedékek felé irányul, akik vajmi keveset hallhattak róla, hiszen az elmúlt évtizedben méltatlan csend övezte a költőt és művét. A halála után megjelent válogatott köteteit sem kísérte rangjához méltó visszhang. Arról pedig, hogy Ozsvald Árpád költészete mennyire él napjainkban az egykori verskedvelő kortársak emlékezetében, csupán sejtéseink lehetnek.

Halála óta nagyot fordult a világ, változásai félelmet keltő irányba mutatnak. A bibliai Lót felesége sóbálvánnyá vált, amikor visszanézett. Vajon nem jutnánk-e hasonló sorsra, ha belelátnánk a jövőbe. Abban ma már talán senki sem kételkedik, hogy az irodalom sokat veszített a társadalmi súlyából, közgondolkodást formáló erejéből. Közhely arról értekezni, hogy a tudományok napjainkban tapasztalható szédületes fejlődése döntő módon és megállíthatatlanul átalakítja az emberi tudatot, a szellemi életet, így az irodalmat, benne a költészetet, és még inkább a befogadóinak az ízlését, igényeit is. Az értékrend, amelyben Ozsvald Árpád hitt, egyre távolodik a napjainkban kibontakozótól, és az erózió félelmetes jeleit mutatja. Egy évtizeddel ezelőtt még teljes meggyőződéssel írhattuk: „Ozsvald Árpád egyike a szlovákiai magyar irodalom legismertebb, legnépszerűbb költőinek. Az egyetlen talán, akinek társadalmunk minden rétegében, kor- és műveltségbeli különbség nélkül vannak olvasói.” Ma már ebben nem vagyunk olyan biztosak. Az akkori olvasói elvárások jelentősen különböztek a maitól. Ozsvald a korabeli népszerűségét költői és emberi kvalitásainak, versei szuggesztív hatásának köszönhette. Kulturált verselő volt, finom hangulatok megérzője és megformálója. Meghitt, gazdag érzelmi és gondolati telítettségű, gyengéden és bizalmasan humanizáló lírát művelt, fejfájdító spekulációk és talányos modernség nélkül. Verseinek vonzereje jórészt az élményközlés szuggesztív hatásából, átütő erejéből, a látványfestés áttetsző, tiszta képeiből, moralizáló hajlamainak tolakodástól mentes, ihletett megnyilatkozásaiból, drámaian színezett vallomásosságból, az elégiába hajló lírai magatartásból fakad. Ha költészetének egészét, a mintegy félezer versből álló lírai életművét tömören akarnánk jellemezni, ha meghatározó, uralkodó jellemzőjét, lényegi főtulajdonságát – Taine megfogalmazásában: „faculté maitress”-ét – szeretnénk megragadni, óhatatlanul valamiféle életigenlő, szelíd és bölcs derűre, értékmegőrző hűségre kellene gondolnunk. Kiemelkedő opusai, balladaszerű versei a görög szobrok időtlenségét, hibátlan emberi arányait, bölcs mosolyát idézik. Gyermekkorának megverselt élményei a naiv festők falusi csendéleteit, zsánerképeit asszociálják. Az embert és művét átitatja valamiféle nemes erkölcsi és művészi konzervativizmus, melyet nem a maradiság, a köldöknéző önelégültség, hanem a múlt értékeihez való föltétlen ragaszkodás és szigorú erkölcsrenden alapuló kritikai szemlélet táplál. Ő még hitt a szó megtartó és nemesítő erejében. Credója volt, hogy mit sem ér a szó, ha másra nem képes, mint igazolni azt, ami van. Erről a felfogásról tanúskodnak könnyen felfejthető, jobbító szándékú erkölcsi és morális intelmei, a nembeliség szintjén megfogalmazódó kérdései és – ritkábban – válaszai. Nem vindikálta magának a tévedhetetlen bölcs szerepét. Tudatában volt, hogy az írónak-költőnek nem az a lényegi küldetése, hogy megoldásokat ajánljon, hanem hogy kérdéseket tegyen fel. A megoldás a politikusok, az államférfiak, szociológusok, a pszichológusok stb. feladata A költő ne válaszolja meg a felvetődő kérdéseket, hanem a maga teremtette világban dolgozza fel korának konfliktusait. S annál igazabb és hitelesebb s ezáltal hatásosabb költészete, minél mélyebben éli át ezeket a konfliktusokat, minél határozottabban, radikálisabban fogalmazza meg ellentmondásait, a hitét, vágyait és csalódásait, minél radikálisabb katarzisokat vált ki a közösségben, ahol él.
E gondolatok jegyében és szellemében írta Ozsvald Árpád fél évszázadnál hosszabb alkotói pályáján verseit. Többször és sokféleképpen kinyilatkoztatott meggyőződése volt, hogy a költészetnek nemcsak létjogosultsága, hanem fontos küldetése is van ebben a gyorsan változó, túltechnizált, pontosabban „elektronizált”, számos vonásában eldurvult, emberi jellemzőiben egyre silányuló világban. „Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg” – mondta a magyar és európai kultúra mártírja, Szerb Antal. S nyilván az „örök” emberi lényegre, ember voltunk és földi létünk alapvető lényegjegyeire gondolt. A versre – valljuk mi is a költővel együtt – minden ellenkező látszat ellenére szükség van, az ember lelki kultúrájának nélkülözhetetlen tartozéka, a keresztény civilizáció harmadik évezredében élő ember lelki épségének, emberi mivoltunk megőrzésének semmi mással nem pótolható eszköze. Ez a hit és eltökéltség fogalmazódik meg Ozsvald Árpád lírai életművében. Ezt az eszmét variálja számos vallomásában, költői megnyilatkozásában. Talán nem az általa elért legmagasabb művészi szinten, de költői habitusára, lírai hangoltságára jellemzően, egész életművére érvényesen, szinte jelképi erővel formálta verssé emberi-művészi világképét a Költészet című műhelyvallomásában:

„Versek: sötét éjszakák töprengő fájdalma,
Borzongó testem, szívem botló verése,
Teremtés gyönyöre, az újraélés pillanata.
Orfeuszként bolyongani a világ útjain,
Hinni a ritmus mágikus erejében,
Kitörni a körből, elhagyni a Szférák zenéjét,
Csillagokig száguldani árva rakétán,
Súlytalanul, de visszatérni újra
– várnak elhagyott állomások,
Ágon hintázó madár füttyszava szólít,
Elvarázsolt őzek isznak poharamból.
Kenyérként tördelem a verset, vegyétek,
Szelíd vadjai az erdőnek, mezőnek.”

Az idézett önvallomás a művészet szuggesztív erejével sugallja az ember és a művész elválaszthatatlanságát. Ozsvald költői habitusában rendkívül csekély a távolság a hétköznapi ember és az ihlet perceiben önmaga fölé emelkedő művész között, ezért alakját és művét felidézve szólnunk kell olvasói népszerűségének mindkét összetevőjéről.
Ozsvald versei a múlt század második felében elmaradhatatlanok voltak a szavalóversenyek, iskolai ünnepélyek, kulturális rendezvények műsorából. Szilárd olvasói bázisának magyarázata, mint már céloztunk rá, költői kvalitásai, munkássága többrétűsége és sokoldalúsága mellett személyi adottságaiban rejlik. Talán nem lesz érdektelen szemügyre venni Ozsvald költészetének, művészi kibontakozásának, lírai tehetségének, munkássága többrétűségének, műfaji és tematikai változatosságának egyik eredőjét, az „ember” szerepét a „költő” népszerűségében.
Meggyőződésünk, hogy igazán értékes, bensőséges és elmélyült kapcsolat író és olvasó között csupán a leírt-befogadott mű révén keletkezhet. Ami ugyan elvontabb, szellemibb a személyes találkozás útján létrejött kapcsolatnál, s kialakítása, fenntartása több lelkierőt, koncentráltságot és bizonyos személyi adottságot igényel. Így azonban a befogadás, a műértelmezés, vagy ha úgy tetszik: a dekódolás minősége szempontjából sokkal értékesebb, elmélyültebb, maradandóbb olvasói élményt nyújt. Van azonban egy döntő feltétele: a tájékozott, beleérzésre hajlamos, fejlett szépérzékű olvasó. Az író a maga meghitt alkotói magányában rögzíti papírra a tudattartalmait, az olvasónak szánt üzenetét. Az olvasó ugyancsak a maga meghitt konzumensi-befogadói magányában igyekszik magáévá tenni, megfejteni, újraélni a mű üzenetét, lényegi tartalmait, követni asszociatív sugalmait. Ha azonban az olvasó még nem nőtt fel a feladatához, a mű–befogadó relációjában létrejött kapcsolat minősége elmarad az optimálistól. Ezen az olvasói hendikepen a közvetlen találkozás, a személyes kommunikáció író és olvasó között sokat tud enyhíteni. A közvetlen találkozások folyamán megismert alkotóművész, művön kívüli emberi mivolta, jellembeli adottságai, viselkedése, társadalmi-közösségi tevékenysége stb. kedvező fénybe burkolhatja, mintegy átmelegítheti az olvasó műhöz fűződő viszonyát. Nyilván nem a valós értékrend, az esztétikai minőség változik, hanem kizárólag az olvasói-befogadói, a népszerűségi index módosul. Meggyőződésünk, hogy Ozsvald esetében is hasonló a helyzet. Költészetének visszhangját a műből kisugárzó alkotói személyiségen kívül nem kis mértékben befolyásolta a költő emberi habitusa, nem mindennapi egyénisége, a társadalmi-közösségi megnyilvánulásai, a bölcs megfontoltság, tolerancia, a kompromisszumokra hajló természete stb., amely a közösséggel kialakított folyamatos kapcsolatban manifesztálódott. Hosszú évtizedeken át tevékeny szerkesztője volt a szlovákiai magyar sajtó korabeli legnépszerűbb hetilapjának. Riporterként beutazta tájaink minden zegét-zugát. Író-olvasó találkozók, előadói körutak, emlékműsorok, irodalmi vetélkedők, rendhagyó irodalomórák, iskolai ünnepélyek, könyvnapok stb. gyakori vendégeként tetemesen növelte ismeretségi-olvasói körét. Véleményünk szerint ez a körülmény jelentősen hozzájárult, hogy méltán aposztrofálhattuk a korszak egyik legnépszerűbb, legolvasottabb költőjének. Népszerűségének egyik titka tehát az ember és műve együttes kisugárzásában, de meghatározó módon a művészi produktum sajátosságaiban, jellemző tulajdonságaiban s bizonyos jelenségek és körülmények szerencsés összjátékában keresendő.

Ozsvald Árpád olvasói népszerűségének, művészi rangjának, irodalomtörténeti helyének döntő eleme azonban költői munkássága volt. Csak úgy tiszteleghetünk méltóan a költő emléke előtt, ha felidézzük művészi produktumának jellemző mozzanatait.
A harmadvirágzás első költői kirajzása, az ún. „alapozó nemzedék” legfiatalabb tagjaként indult. Első versét 1951-ben közölte az Új Szó. Pályakezdése a sematizmus korának legnyomasztóbb éveire, a hurráoptimizmus, az ún. stíldemokratizmus, a szigorú közéleti elkötelezettség stb. korszakára esett. Olvasottsága, a csurgói gimnáziumban szerzett poétikai képzettsége, a korán megmutatkozó művészi ízlése azonban megóvta őt a korabeli kultúrpolitika legveszedelmesebb buktatóitól, bár ő sem függetleníthette magát teljesen a korszellemtől, a nyomorkultusz követelményétől, a mindent a sötét múlt és fényes jövő perspektívájában látás, a mindenkihez ért-hetően szólás, az egyszerűségre törekvés stb. béklyójától. Sikerült elkerülnie azonban a kirívó túlzásokat még az ekkoriban elmaradhatatlan népi elkötelezettségű megnyilatkozásaiban is.
Ozsvald Árpádot is a falu küldte, mint a legtöbb szlovákiai magyar lírikust. Ez a körülmény meghatározta indulását, művészi kibontakozását, költői eszményeit, világlátását, eszköztárát. Lírai formanyelvét a népköltészetből és a népi írói mozgalom lírikusai – Erdélyi József, Sinka István, Illyés Gyula – munkásságából merítette, de sokat tanult Ady és a Nyugat folyóirat körül kibontakozó írói-költői csoportosulás kiemelkedő tagjaitól. Ebből adódik, hogy főként a hagyományos magyar verseszményhez és formakincshez ragaszkodók, a líra lelkét a megformált nyelvben, a hangzásban, a ritmuszenében, a plasztikus képekben keresők kedvelték igazán. Származása hosszú ideig tematikai és szemléleti behatároltságot jelentett számára. Verseinek zöme, különösen pályája elején a faluhoz, a falu embereihez, a falun töltött gyer-mekkor emlékeihez kötődik. A túlzó faluközpontúság, a falurekvizitumok halmozása egyszólamúvá, néhány motívum és magatartásforma köré felvázolhatóvá tette első köteteinek líráját. A kezdetben megütött hang azonban nem maradt változatlan költészetében.
Első köteteit kedvező kritikai-olvasói visszhang fogadta. A költői hang őszintesége, a közéleti görcsök hiánya, természeti képeinek plaszticitása, művészi kidolgozottsága, élményi és gondolati ereje gyarapította híveinek korán kibontakozó táborát. A fiatal költő aránylag hamar és különösebb fejlődésbeli ingadozások nélkül túltette magát a pályakezdés és a művészetellenes légkör nehézségein. Munkásságának első, jelentősebb eredményeket felmutató szakasza a fejlődési jellemzők, a költői magatartás és célkitűzések, ihlető témák és költői eszközök változásai alapján 1954 és 1969 közé tehető, s lényegében első válogatott verseskötete megjelenéséig tart.

Ez a pályaszakasz, kisebb ingadozásoktól eltekintve, meglehetősen kiegyensúlyozott, nagyobb kitérőktől, zökkenőktől mentes, szinte araszoló biztonságú fejlődést és egyenletes költői teljesítményt mutat, amely bár fokozatosan izmosodik és mélyül, de szemléletében és műfajaiban, korán megfogalmazott ars poeticájának jegyében döntően nem változik. A hasonló vershelyzetek, érzéstömbök, formai meg-oldások már-már egyhangú ismétlésébe a derűs és borús hangulatok, a vidám és sötét színek váltakozása viszi a legtöbb változatosságot. Költői ihletének legfőbb forrása ebben a korszakban is az emlékezés és a meditáció. A gyermekkor idejére, az elhagyott és ritkán látogatott szülőföldre, az egykori falu embereire, a háborús eseményekre való visszatekintés jellemzi költészetét. Gyakoriak a szegénysors emlékképeinek lírai felidézései, leginkább visszafogott vallomásokban, gyöngédséggel átitatva, tűnődve, zömmel egyszerű eszközökkel. Legjobb verseinek jellemző tónusa a halk megrendültség, a szomorkás meditáció a múló idő kérlelhetetlenségén. Mégsem múltközpontú, magánjellegű, köldöknéző líra ez. Erős szálakkal kötődik nemzetiségi létünk mindennapjaihoz, csakúgy, mint az emberiség legégetőbb gondjaihoz. Méltó helyet kapnak benne a lírai hős jelenbeli élményei, a faluról városba szakadt értelmiségi reflexiói a gyorsan változó világ eseményeire. Különösen a szereplírát kultiválja, az álcázott önjellemzést, a rejtelmes vallomásokat, a történelmi, mitológiai alakok mögül sugárzott lírai üzeneteket, amelyek – akár a mesehősök vagy a népdalok hősei – általános érvényűek, így sokakra jellemző közérzet és érzelemvilág kifejezői. Költői sugalmait a kulturált és jól kezelt versformák és kifejezőeszközök, a testre szabott formanyelv többnyire beszédesen, néha jelzésszerűen vagy bújtatottan, de a sajátos alkotói élményhelyzetre és valóságtudatra mindig felismerhetően utalva közvetítik Néha már annyira közvetlenül és monodikusan, hogy az egyszerűség pátoszba és sematikus megoldásokba torkollik. Mondanivalója ilyenkor deklarációnak hat, így hatástalanná válik, a költő nem képes szubjektív elgondolásait esztétikailag meggyőző, művészi módon és színvonalon tárgyiasítani. A korszak verstermését a Tavasz lesz újra, kedves (1956), Júdása én nem lehetnék (1959), Földközelben (1965), Laterna magica (1967) című kötetekben olvashatjuk. Igaz és hiteles summázatát, már az utókor várható és remélt kritikai szemléletére is tekintő válogatását a Galambok szálltak feketében (1969) című gyűjteményes kötete tartalmazza.
Az 1970-es években induló második alkotói korszakában költői fejlődésének csúcsára az Oszlopfő (1981) című kötetével ért fel. Ez a reprezentatív válogatás tekinthető a második fejlődési szakasz záró akkordjának, annak ellenére, hogy az elmélyülés, a meditáló hajlam fokozódása, az élettapasztalatok törvényszerű sokasodása, a bölcselet felé tendáló érdeklődési köre, a formai fegyelem szigorú jelenléte indokolja csupán a korszakhatárt. Az 1970-es évek fordulóján kibontakozó hangvételi módosulás mindenképpen új alkotói periódust indít. Ozsvald költői hangja ve-szít a dekorativitásból, a formai bravúrok megritkulnak, lírája áthangolódik. A szemlélet korábbi biztonsága megrendült, a derűs-borongós kiegyensúlyozottságot vibráló nyugtalanság, fojtott, konfliktusos lelkiállapot váltja fel. Az idillikus-elégikus emlékversek víziókká sötétülnek (Fragmentum; Gyermekkori víziók; Hajnalban). Az életképek, elégiák, lírai dalok helyett mind gyakrabban megrendültséget, nyugtalan félelmet, fáradt lemondást sugárzó versek születnek (A nagy sási kígyó; Évgyűrűk; Egyedül; Gyerekhangra). Talán túlságosan, az indokoltnál fokozottabban vált rezig-nálttá a költő hangvétele ezekben az években; túl sok itt a sötét szín, a beletörődés a változtathatatlanba, a kedvszegés lehangoltsága (Cédrusfa-álmaim; Tűzőrző; Don Quijote malmai stb.). A költő maga is érzi ezt, mert a Példa című versben önmagát bíztatja: csupán a természet megdönthetetlen törvényei előtt szabad meghajolnunk:

„Lehajtott fejjel –
csak a koporsó előtt.
Az arcod, fiú, az arcod
mutasd a néma csillagoknak.”

Az 1980-as években rohamosan romlottak a társadalmi-politikai élet feltételei. Minden téren, gazdasági vonalon csakúgy, mint a kultúra területén megmutatkoztak a husáki konszolidáció következményei. Ozsvaldnak nap nap után tapasztalnia kellett a szellem, a ethosz, a kultúra, az irodalom és minden jelentős emberi érték veszélyez-tetését. Különösen a költészet pozícióvesztése, a költői szó látványos devalválódása keserítette el. A közösségi gondok mellett egyéni problémák is sorvasztották optimizmusát, csökkentették élet- és alkotókedvét. Az öregedés tolakodó jelei nyugtalanították, egészsége megrokkant, súlyos betegséggel kellett megküzdenie. Fájdalmas tudat gyötörte, hogy kiáltani kellene az értékek romlása ellen, de nincs hozzá ereje. Most lenne igazán szükség a költőre, akinek „hangja átzúg a falakon / és riasztó igéit / szórja csak egyre, / a megrettent szívűek / vigasztalására” (Postilla). Fáradtnak, csalódottnak, kedvszegettnek érzi magát, erőtlennek a megújuláshoz: „Már csak a csönd zenéje nyugtat. / Fárad a tenger is estefelé.” Egyre gyakrabban ölt testet verseiben az el nem ért célok fájdalma, a beteljesülés, a folytatás kétsége. Hol puritán, szinte prózai megszövegezésben: „Azt a távoli partot / ki éri el? / […] Azt a távoli partot akarod-e még?” (Rekviem), máskor a mitológia alakjaiban, a meseszerűség köntösében elrejtve. Nem véletlen, hogy a szenvedő, értelmetlen gürcölés jelképe, Sziszüphosz bukkan elő a mitológia világából, de nem az eredeti, hanem egy megrokkant, a küzdelemből kidőlt Sziszüphosz, akinek kövei árván maradtak: „…görgetni fel ki fogja tovább? / Kinek van kledve újrakezdeni?”

A szocialista érában kiadott utolsó köteteként a Valahol otthon (1985) jelent meg. A címadó vers Tamási Áron sokat idézett mondatára utal, de Ozsvald más relációban érinti az „otthon” kérdéskörét. Azért születtünk a világra – mondja Tamási, hogy valahol otthon legyünk benne. S Ozsvald Árpád jól tudja, hogy számunkra, szlovákiai magyarok számára ez a „valahol” nem földrajzi problémaként merül fel, hanem anyanyelvünk használatával kapcsolatban. Mi csak ott lehetünk igazán ott-hon, ahol szabadon használhatjuk anyánk nyelvét. Több versében is érinti ezt a témát. „Micsoda ősi döbbenet / ül a szájon, / sziklák gördülnek / háborgó vízmosáson, / szódarabok törnek / gyémánt csiszolódik, / madárszárny értelem / égre felcsapódik” – demonstrálja a probléma ontológiai súlyát (Anyanyelv). Mély tisztelettel hajt fejet a nagy nyelvújító, nyelvvédő előtt (Kazinczy), s megírja – talán egyedül az egyetemes magyar lírában – az asszimiláció „technológiai” folyamatát, a minden korra érvényes fokozatokat, történelmi példába és köntösbe öltöztetve, hogy közölhető legyen (az 1980-as években), hogy ugyanakkor könnyen dekódolható üzenetként szolgáljon a kor nemzetiségi-kisebbségi embere számára:

Hettita ballada

Amikor a hettiták elfelejtették atyáik nyelvét,
a szárnyas, bikatestű, szakállas bölcsek
derűs arcukat elrejtették a homokdombok
hűvösében – kinek lenne kedve
mosolyogni fiak és asszonyok hűtlenségén?

Amikor a hettiták elfelejtették őseik nevét,
az istenek szeméből kiesett a lazúrkő,
s a fekete üregek megteltek könnyes iszappal,
nem akarták többé látni
a fiak és unokák hűtlenségét.

Amikor a hettiták már nem emlékeztek az útra,
amelyen idáig jöttek – az útjelző bálványok
kifordultak a helyükből, bebújtak
a föld alá, mert szégyellték
az utat felejtő vándorok hűtlenségét.

Amikor a hettiták nem emlékeztek arra a dalra,
amelynél nagy tüzek mellett őseik vigadoztak,
az aranybika két szarva között elpattantak
a húrok – nem kísérte hárfa
az apák, fiúk és unokák hűtlenségét.

Oszvald Árpád bársonyos forradalom után írt versei nem különbőznek a korábbi években írt verseitől. Neki ugyanis nem kellett forgatnia a köpönyegét, legfeljebb a témaválasztás történelmi vonzatai módosultak, s megszűnt a fogalmazás burkolt, rejtőzködő jellege. Már a 20. század utolsó negyedére kialakultak Ozsvald formanyelvében a lírai karakter és versbeszéd végérvényes körvonalai, jellemző vo-násai. A költő megtalálta azt a hangfekvést, amely tartósnak bizonyult, állandósult a versek dikciója, következetesen igazodik a gondolatritmushoz. Kialakult az a témakör, amelyben otthonosan mozog, amely rugalmasan igazodik a korihlet, a kiküzdött értékpozíció követelményeihez, ahol az értékhangsúlynak, az értékelő magatartásnak megfelelően változhat a költői frazeológia. Az alkotói pálya záró szakaszában megjelent kötetei, a Nincsenek szemtanúk (1992), a Mindenre emlékezni kell (1996) a formai-szemléleti megállapodottság jegyeit mutatják, de minkét kötetben sok a sötét szín, a lehangoltság, az enervált hang, a jövőtlenség nyomasztó légköre. A reménytelenség, a pesszimizmus, az elmúlás hangulata. A kor és a betegség kettős prése alatt szenvedő test és lélek visszaverődése ez, amikor már haldoklik a remény s csak az emlékezés ad erőt.
Fejezzük be hát emlékezésünket és emlékeztetésünket Ozsvald Árpád költészetéről a költő szavaival, amelyek rezignáltságában is fennmaradt hitét bizonyítják: „A költő általában pesszimista. A legtöbbször azért ír verset, hogy a körülötte zajló világ sérelmeit, visszásságait kiöntse magából. Amikor ez megtörtént, megnyugszik, és újra hisz abban, hogy az ember természete megváltoztatható. A jó győz a rossz felett, mint a mesében. Hogy mit hoz a következő évezred, nem tudhatom, de pesszimizmusom mellett egy kicsikét hiszek az ember józanabb világlátásában is.” Ozsvald nem véletlenül adta utolsó, még életében megjelent kötetének az emlékezés létfontosságára utaló címet. Az emlékezés kezdettől fogva fontos szerepet kapott alkotóműhelyében. Az eleinte önmagára és környezetére vonatkozó emlékezés körei az idők folyamán kitágultak, s az egyéni problémák, tragédiák, morális kérdések mellett a széles hatókörű, mélyebb gondolati és társadalmi összefüggések is foglalkoztatták. Ez a „mindenre emlékezés” mélysége és sokszínűsége, térbeli és időbeli határtalansága éltette és élteti ma is Ozsvald Árpád üzenetét. Fogadjuk meg a tanácsát: valóban mindenre emlékezni kell. Értékeinkre különösen.

(Forrás: Irodalmi Szemle)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .