Dénes György Madách Imre-díjas szlovákiai magyar költő (1923–2007)

Dénes György (1923–2007)

Dénes György Madách Imre-díjas szlovákiai magyar költő (1923–2007)1923. május 24-én Pelsőcön született és 2007. szeptember 14-én Pozsonyban hunyt el Dénes György költő, műfordító, szerkesztő, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának tagja. A széles körben ismert Madách-díjas alkotót nyolcvannégy éves korában érte a halál. 2009. május 23-án a szülőfalu, Pelsőc község, valamint Kardos László, a Pro Pelsüczienzis Társaság elnökének  szervezésében a falu művelődési házának a falán emléktáblát helyeztek el Dénes György 86. születésnapja alkalmából.
Elment egy csöndes lírikus(Új Szó, 2007. 9. 18.)

Pénteken reggel 84. életévében elhunyt a szlovákiai magyar líra egyik nagy öregje, Dénes György. Hosszantartó, súlyos betegség után ragadta el a halál, de a sors megadta neki azt a kegyelmet, hogy fájdalmak nélkül távozhatott.

Az 1923. május 24-én Pelsőcön született költő polgári neve Dusík Dániel. Középiskolai tanulmányait Tornalján kezdte, majd a rozsnyói kereskedelmi középiskolában érettségizett. Volt tisztviselő, laboráns, a Csemadok KB munkatársa. Legtermékenyebb évei azonban a Szlovák Rádió magyar szerkesztőségéhez kötődtek, ahol 1951-től 1985-ig volt az irodalmi adás szerkesztője.
Gömör egész életében fontos szerepet játszott, hiszen ahogy maga vallotta: „Elbűvölő ez a vidék, nehéz elszakadni tőle, s nem is lehet. Költészetem, életem ma is oda kötődik, ezért bukkan fel olyan sűrűn a természeti kép.” Kor- és sorstársaihoz hasonlóan mégis elszakadt a szülőföldtől, hiszen Pozsonyban telepedett le, és egész élete a szlovák fővároshoz kötötte.
Sokáig az ő nevéhez kapcsolták a hontalanság évei után az első szlovákiai magyar vers megjelenését, melyet az Új Szó 1949. szeptember 4-i száma közölt (Nyári mezőkön). Mindenesetre az úttörők közé tartozott, akik a háború után publikálni kezdtek. Első kötete, a Magra vár a föld 1952-ben látott napvilágot. Eleinte ő sem mentesült a kor „építő szel?lemű” lelkesedésétől, ám hosszú vívódások után eljutott a szemléleti és formai megújulásig. 1962-ben megjelent Hallod, hogy zengenek a fák? című kötetében már csak nyomai találhatók a sematikus közéletiségnek. Az 1966-ban kiadott Évek hatalma című verskötete hozta el számára az igazi áttörést, s ettől kezdve egymás után sorjáztak a költő könyvei. Termékeny alkotó volt, hiszen 21 kötete jelent meg, és számtalan antológiában szerepelt. (Egyik kritikusa szerint ő írta a legtöbb szlovákiai magyar verset.) Legjelentősebb kötetei: Az idő börtönében (1970), Mélység fölött (1972), Szemben a mindenséggel (1976).
A nyolcvanas években lírája egyre mélyül, s bár – kritikusai szerint – a közösség iránti felelőssége nem lanyhul, együtt érez a világ dolgaival, figyelme egyre inkább befelé fordul, az egyén sorsa foglalkoztatja és a kérlelhetetlen idővel folytatott küzdelem. Köteteiben megjelenik az összegzés, az önértékelés igénye (Fenyéren boróka, 1979; Virágzó némaság, 1981; Hajnaltól alkonyig, 1983 – válogatott versek; Elfogy a fény, 1988). Ezt a szemléletet tükrözik legszebb sorai: „Bölcső fölött dúdolni hosszan, / kis lángot óvni meghatottan, / mosolyogni – ha törten, vénen, / elmélázni egy falevélen.” (Szépen felelni).
A hetvenes évek közepétől egyre nagyobb szeretettel fordul a gyereklíra felé, és talán ebben a műfajban alkotott legmaradandóbbat. A Tücsök?he?gedű nyitotta a sort 1974-ben, majd egymás után következtek a legkisebb olvasók körében népszerű könyvek: a Pipitér (1984), a Bükkfamakk (1987), a Zebramadár (1991), a Sétálni ment három kalap (1994), a Kenderkóc (1999), a Tüsszentős király (2000).
Nem felejthető Gyuri bácsi szarkasztikus humora sem, szinte élő breváriuma volt a szlovákiai magyar szellemi életnek – amolyan hamisítatlan mókamester. Sokunk emlékezetében talán éppen így marad meg. Végakarata szerint a pozsonyi búcsúvétel után hamvai visszatérnek a szűkebb pátriába, a gömöri földbe. Amely, reméljük, könnyű lesz neki. Kövesdi Károly

„Par exellence költő volt, viselve ennek az ódiumát is, nevezetesen azt, hogy a vers-írás számára szinte biológiai kényszer volt. Mondhatnánk, így született, a versírás kényszerével. Verset írt a Balaton partján, más papír nem lévén, az újságlap szélére. Verset írt a kórházban toalettpapírra, amíg rendes papírt, füzetet nem hoztak neki.

Verstöredékeket, gondolatokat, szavakat, rímpárokat kanyarintott mindenfajta cédulákra, amelyekhez később tért vissza, éjszakai, konyhai magányában – amikor már mindenki aludni tért, birtokba vette a teret, ami – sokáig, amíg saját dolgozó-szobája nem lett – éjszakánként alkotóműhellyé változott.

Eredendő költő volt, viselve ennek ódiumát, az állandó kényszer szülte versek tömegét, melyeket a pillanatnyi hangulat, az elme felszikrázásai hívtak életre, s nem a pepecselő tökéletesre csiszolás vágya. 
Par exellence költő volt, könnyedén írt, gyorsan, azonnal, amíg a gondolat el nem illant, mint a káprázat. S amikor már a lényeg papíron volt, csiszolgatott, javítgatott rajta kicsit, néha teljesen átírta a verset, de ezt is könnyedén tette, nem tudván igazán különbséget tenni a jól sikerült s a kevésbé egységes, bicebóca versek között, hisz mind az övé volt: az egészséges, tökéletes, életrevaló, erőtől duzzadó, s a nyomorék, vérszegény, színtelen is. Sok függött tehát a mindenkori lap- és könyv-szerkesztők ízlésétől, biztos értékítéletétől is, ami – némely esetben – a versválasztás és -válogatás tekintetében bizony nem volt megfelelő, s ez erősen befolyásolta a kötet egészét.
Eredendő költő volt, sok verset írt, felesége birtokában rengeteg olyan doszszié van, amely eddig meg nem jelent verseit tartalmazza. Mert a verseket illetően rendkívül pedáns volt a költő, minden versének végső változatát gondosan tisztázta, másolatot is készítve, címmel is ellátva, mintegy kész kéziratokként dossziéba rendezve tette el őket a szándékkal, vagy titkos óhajjal, hogy egyszer talán valaki elolvassa őket. 
Eredendő költő volt, sok a hátrahagyott, közöletlen verse… Bár… a puszta megállapítása a ténynek, hogy valóban közöletlen-e egy-egy vers, nem könnyű fel-adat, hiszen nemcsak kötetekbe rendezve jelentek meg, hanem az évek során sűrűn lapban, újságban is. Mert akkor még, ha keveset is, de közöltek eredeti irodalmat a lapok.

Ami állandóan foglalkoztatta: a legkevésbé megérthető, a legizgalmasabb, a legszomorúbb, s talán a legfontosabb téma volt, a halál. Emberként tökéletesen felkészült rá, azt is mondhatnám, hősként nézett vele szembe. Nyugodtan várta érkezését, tudta, nem kerülheti el, de nem beszélt róla, és nem panaszkodott. Néhány órával »előtte« is azt mondta: »Jól vagyok.«”

Lacza Éva: Dénes György hátrahagyott versei (jegyzet; Irodalmi Szemle, 2012/9.)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>