70 éves lenne Mikola Anikó

A halál korán kiütötte a tollat Mikola Anikó kezéből, amikor 18 esztendővel ezelőtt berekesztette a lassan, de folyamatosan gazdagodó, mélyülő költői pályáját, értékes műfordítói tevékenységét. Kolléganőm volt a rádió magyar szerkesztőségében, és az a megtisztelő feladat is nekem jutott, hogy gondozhattam két utolsó kötetét. Úgy gondolom, mindaddig méltánytalanul keveset foglalkoztatták, nem kapott inspirációt, felkérést újabb kötetre. Pedig volt még mondandója felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt.

Emlékét mindössze egy díj őrzi, a Mikola Anikó-díj, amelyet  évente egy, a művészeti életben tevékenykedő, humánus és közösségi értékeket képviselő, létrehozó nőnek ítél oda az ANIMA Társaság által létrehozott  kuratórium.

Mikola Anikó (Jóka, 1944. július 29.–Pozsony, 1996. szeptember 21.)

Mikola Anikó a mátyusföldi Jókán született, Zselizen érettségizett, Tornalján mezőgazdasági szakiskolát végzett, Pozsonyban a Kis Építő, a , majd a (Cseh)Szlovák Rádió Magyar adásának szerkesztője lett. Kora ifjúságában lakva ismerte meg Dél-Szlovákia nagy részét, mivel édesapja református lelkész volt, s ez a hivatás a szolgálati hely gyakori változtatásával járt. Családjában a szó, a szellemiség  nagy szerepet játszott, így nem véletlen, hogy már  kora gyermekségében elkötelezte magát az irodalom mellett. A protestáns közeg meghatározta szóhasználatát, nyelvezetét, ahogy egy rádióinterjúban maga mondta: „(…) mérhetetlenül nagy élményem volt a biblia, a Károli féle fordításnak a hatalmas szókincse, amely tulajdonképpen megtanított engem is beszélni, illetve inkább írni, mert beszélni sosem tudtam folyékonyan és sziporkázó szellemességgel.”

Mikola Anikó ritkán szóló költő volt, élményeit, versihlető mondanivalóit hosszan érlelte. Ebből ered csiszoltságuk, tartalmi-formai fegyelmük. Első önálló kötete – Tűz és füst között (1971) – elsőként jelent meg a Vetés nemzedékéből, a maga ötvenegy versével felöleli egész lírai termését a kezdetektől a hetvenes évek elejéig. A kiérlelt, ereje teljében pompázó líráját a második – Fák és hajók a szélben (1976) – és harmadik – Madárnak lenni (1979) című kötetében olvashatjuk. A sovány, mindössze tizenhat verset és huszonhárom műfordítást tartalmazó kötetben feltárul költészetének minden fontos jellemzője: a balladás versvilág, a végleteket ostromló világkép, az ég, a föld, a tűz, a víz, az univerzum alkotóelemeinek a szüntelen szembeállítása. A mítoszok rejtelmes világa az övé, az ősi, kegyes és kegyetlen állapotok visszasóvárgása sugárzik verseiből. Hallatlanul bizalmas viszonyt alakít ki a természettel, a létezés alapkérdéseihez próbál eljutni, tudja és megfogalmazza az élet törvényeit. A népköltészet tiszta hangján az emberi lét legmélyebb titkairól tesz forró vallomásokat legjobb verseiben. A kritika a legszebben szóló magyar költők egyikének nevezte.

A dél-amerikai spanyol nyelvterület indiánjainak, a kecsuáknak költészete ejtette rabul képzeletét, s Karnevál Tambobambában címen verseket, később meséket tolmácsolt belőle figyelemre méltó empátiával (A jaguár fiai, 1995; Az Arany-patak, 1997). Életművének színe-javát egy vékonyka válogatás őrzi – Versek (1994) –, amely nem sokkal halála előtt jelent meg.

A halál korán kiütötte kezéből a tollat, berekesztette a lassan, de folyamatosan gazdagodó, mélyülő költői pályáját, értékes műfordítói tevékenységét. Halálának 10. évfordulóján jelentek meg összegyűjtött novellái A menekülés címmel (2006).

Juhász Dósa János írása:

Hangját és verseit megőrizzük – 70 éves lenne Mikola Anikó

„Utam keskeny ösvénye a csöndnek//Rátalál-e széles utaidra?” – mintegy hívogat magához a ritkán szóló Mikola Anikó, aki mégis a szlovákiai magyar irodalom egyik legjelentősebb életművét mutatta fel. Jókán született, de iskolaévei egy részét Tornalján töltötte. Már 18 éve nincs köztünk, holott még csak most lenne 70 éves.

Hangját és verseit megőrizzük –  70 éves lenne Mikola AnikóHangját és verseit megőrizzük – 70 éves lenne Mikola Anikó

Folytassuk hát tovább a megkezdett hívogatót: „Hozd el örömödet az én utamra//Hozd el fáid, virágodat//hozd estédet//hozd nappalod//hozd harcodat//hozd bánatod//hozd otthonod//hozd tengered//hozd fényszálakból szőtt eged// Gyalogösvényére a csöndnek//jöjj át megpihenni.” S ha ehhez hozzátesszük, hogy református lelkészcsaládban nőtt fel, s egyik alapolvasmánya a Károli féle Biblia volt: „(…) mérhetetlenül nagy élményem volt a biblia, a Károli féle fordításnak a hatalmas szókincse, amely tulajdonképpen megtanított engem is beszélni, illetve inkább írni, mert beszélni sosem tudtam folyékonyan és sziporkázó szellemességgel.”, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a nyelv, a költészet lett élete nagy szerelme, s amíg tehette és ereje engedte, a betű szolgájának érezte és tudta magát. Így vall erről egyik versében: „Nézd, mivé tetted:// kiátkozottá//hogy üljön naphosszat tollát rágva//csak keservét ontsa a világra//és le ne téphesse már sohasem//papírbilincseit a védtelen.”

Bár a betű rabja volt, s Kulcsár Tiborral szólva tudta azt is, hogy nem érdemes mindig, mindent azonnal papírra vetni, s mindig türelmesen várt arra, hogy a szó benne megérjék. Bár az ún. Vetés nemzedékével indult, első kötete csak  1971-ben jelent meg Tűz és füst között címmel, s 51 verset tartalmazott. Öt évvel később látott napvilágot a Fák és hajók a szélben, majd újabb három év múlva a Madárnak lenni című kötete, amely mindössze 16 verset és 23 műfordítást tartalmaz.

Mégis ott van benne Mikola Anikó teljes vértezetben, a kötetben feltárul költészetének minden fontos jellemzője: „a balladás versvilág, a végleteket ostromló világkép, az ég, a föld, a tűz, a víz, az univerzum alkotóelemeinek a szüntelen szembeállítása. A mítoszok rejtelmes világa az övé, az ősi, kegyes és kegyetlen állapotok visszasóvárgása sugárzik verseiből. Hallatlanul bizalmas viszonyt alakít ki a természettel, a létezés alapkérdéseihez próbál eljutni, tudja és megfogalmazza az élet törvényeit. A népköltészet tiszta hangján az emberi lét legmélyebb titkairól tesz forró vallomásokat legjobb verseiben” – írja róla Szeberényi Zoltán kritikus, s ahogy hozzáteszi, az egyetemes magyar kritika talán  nem véletlenül a legszebben szóló magyar költők egyikének nevezte. Közben újságíróként keresi a kenyerét, a Kis Építő, a Nő, majd a Szlovák Rádió Magyar Adásának a munkatársa.

Szabadidejében sokat foglalkozott a dél-amerikai spanyol nyelvterület indiánjainak, a kecsuáknak a költészetével, s előbb Karnevál Tambobambában címen verseiket adta közre magyar nyelven, majd két mesekötetben (A jaguár fiai, Az Arany-patak) is feldolgozta történeteiket.

Már gyógyíthatatlan betegsége idején férje Marián Minarovič grafikáival az AB-ART gondozásában jelent meg egy szeletnyi válogatás a költői életművéből, s halálának 10. évfordulóján novelláit adták közre A menekülés címmel, míg irodalmi igényességgel készült riportjai Tőrténelem a tűzhelyen címmel láttak napvilágot 2010-ben. A pozsonyi Anima Társaság 2006-ban Mikola Anikó-díjat alapított, amelyet évente adnak át.
Személyes kapcsolatunk mindössze egy dedikációra és egy telefonbeszélgetésre korlátozódott. 1994 tavaszán három felvidéki magyar írónőt mutattam be Bárdos Ágnessel a budapesti Rátkai Klubban, Kovács Magda és az akkor még pályakezdőnek számító Juhász Katalin mellett ő volt a harmadik meghívott vendég, de betegsége már nem engedte, hogy eljöjjön közénk. Felhívott telefonon, hogy miről beszéltünk, már nem nagyon emlékszem, de simogató hangját máig őrzöm.
„Előled én Uram – Hozzád menekülök//Tekinteted elől szárnyad árnyékába//Villámfényed elől tollad sötétjébe//” – írta élete utolsó éveiben, s miután végleg kinőtte a kora, 1996-ban örökre itt hagyott bennünket. Csak a verseit és lelkünkbe zárt egyéniségét hagyta itt mindörökre. (Gömörilap.sk)

Mikola Anikó versei:

A költőt kinőtte kora

Kinőtt bennünket korunk
mint gyermek a ruháját

Eldobna már
mert véges tereinkben
a hely az egyre szűkösebb

Jó hogy a szellem öregjei
őrizgetnek még a kegyeletből

Károli

Tőled tanultam beszélni

Már négyszáz éve
tanulok tőled beszélni
hogy a szó zengő érc
a vers pengő cimbalom legyen

Tőled tanultam élni

Már négyszáz éve
tanulok tőled élni
elhagyni
lemondani
és temetni
hogy mindenek felett
az „egy szükséges” legyen
és
tanulok tőled beszélni
– már négyszáz éve teszem –
hogy a szó zengő érc
a vers pengő cimbalom legyen

Apokalipszis

Valaki ránk zárta az eget

Aki ül
forró kövön ül most
Aki áll
üszkös lábakon áll
Aki fut
fut parázson
felforrt folyóvízen által
Aki száll
égő madár az

Itt már nem segít
a dobszó
sem az esőidéző ének
valaki itt járt köztünk
aki nem vett részt a táncban
Most majd eltávoznak a vének
és felhőként újra visszatérnek

a fiak földje esőre vár

Szerző: Haraszti Mária

Az ANIMA Társaság alapítója és elnöke