Ikertornyok hullnak, a meztelen égen átzúg a halál

Ikertornyok hullnak, a meztelen égen átzúg a halál

Haraszti MáriaVerőfényes nap volt. Kicuccoltunk a szállodából LLoret de Marban, és a busz érkezéséig a tengerre néző hangulatos kis sarki presszóban iszogattuk az erős feketelevest.

Napok óta volt valami a levegőben. Még nem az eltérített repülőgépek, inkább csak holmi bizonytalan vibrálás. Mint amikor a tóba ejtett kő indította hullámok enyhülő óriásköreinek széle megérint.

Fejem felett a falon a katalán televízió hírei futottak csendben, a törzsvendégek a sajtót lapozgatták, az utazás lámpaláza himbálta gyomromat.Hirtelen felerősítette a tévé hangját a pincér. Milyen pofátlan, gondoltam hirtelen. Aztán a kommentátor izgatott hangja az én szememet is odavonzotta.

Át kellett ülnöm a kávézó másik végébe, a tengernek háttal. Onnan jól látszott. Ismételték egyre a felvételt, ahogy omlik a torony. Katalánul nem értek, de annyi biztos volt, hogy valami katasztrófa történt, de hogy milyen és hol, arra csak következtetni lehetett. Megjött a busz, s az utolsó korty mellé még láttam a másik torony omlását.

Valahogy nem akadtam fenn rajta. „Na, elérkezett ez is, benne volt a levegőben.” Ennyit gondoltam.

Mondom a buszban: valami történt. Páran telefonálgatni kezdtek haza, de onnan se jött hír, majdnem az olasz határig csak találgatni lehetett. Addigra befutottak a hírek. A világon végighullámzott a döbbenet.

Érdekes volt figyelni: ahogy a Hatalmas és Rettenthetetlen, a Világ Ura hirtelen ijedt és zavarodott kölyökké változik. Ahogy ráébred, hogy minden, amiben hitt, hirtelen megrendíttetett.

Az önbizalma, bizalma, gőgje, pénze értékét vesztett játékszer csupán. Valakik megfricskázták az orrát.

Mondom: benne volt a levegőben. Be kellett következnie. A felgyülemlett gyűlölet, amit a más kultúrák, filozófiák, értékrendek elleni bárdolatlan beavatkozás gerjesztett, utat kellett találjon valamerre.

Nem írom, hogy sajnálom az áldozatokat, mert az logikus. Hirosima és Nagaszaki megnyomorítottjait is sajnálom. Ahogy sajnálom a despotikus rezsimek hálójában vergődőket.

És sajnálom a hatalomtól elkábult, önmagukat dicsőítő és önigazolást kergető birodalmakat és közösségeket is. 

Sajnálom magunkat is, ahogy számunkra általában érthetetlen hatalmi játszmák sakktábláján álldogállunk vagy lépegetünk szabályosan és engedelmesen, s azzal nyugtatjuk magunkat, hogy ez így van rendjén.

Hát nincs. A felfújt, hiú és önelégült vezéreket, akik csak a saját foncsorozású tükrükben nézik a világot és önmagukat, el kell küldeni üdülni valahová. És megint újrakezdeni. Mindig újra kell kedzeni. Nem folytatható, ami nem működik, ami másokat egymást gyűlölni kényszerít. 

Ezért várnak azon a bizonyos útszélen egyre többen Godot-ra. Ezért várják oly nagyon a Messisást, Jézus feltámadását, a Medve alászállását az égből; a Tavasz születését… — magyarán: az új kezdetben rejlő összhangot, szeretetet, a dolgokra való rácsodálkozást, értelmezést és megbecsülést… A RENDET.