Mikola Anikó: A sárga macska délutánja

Ülök a konyha közepén a hevenyészve összecsapott vasárnapi ebéd rossz ízével a számban. Asztalomon egy tenyérnyi szabad hely sincs, annyi sem, ahová a könyökömet letehetném. Körülnézek ezen a csatatéren, ahol már megint én vagyok a vesztes fél. Előttem az üres tányér, a tegnapi és tegnapelőtti kávéscsészék, poharak, lázmérő, váza két szál hervadt virággal, újságok, könyvek, egy kifizetetlen számla, kiszóródott dohány, üres cigarettásdoboz, lehullott szirmok, hamutartók. A sárga macska már ott ül a fáskamra tetején. Mozdulatlanul, mint egy bálvány, lesi a kéményt.
Gyufát keresek, és alágyújtok a kályhában, a konyha ráér, talán holnap már lesz hozzá erőm. Inkább a szobát teszem barátságosabbá. Elrakom az ágyneműt, helyére húzom a két fotelt, összesöpröm a kályhából kihullott hamut, behozom a konyhából a virágot, szenet rakok a tűzre, és leülök olvasni. Az ablakon át a fáskamrára látok, a sárga macska még mindig mozdulatlanul ül a délutáni napsütésben a szikrázó havon, és a kéményt figyeli. Fölállok és kinyitok minden ajtót, mert ha jön, és zárva találja a házat, visszafordul, aztán napokig hiába várom.
Most újra leülök és várakozom. Hirtelen kis szürke gombolyag gurul ki a szekrény alól, s eltűnik a konyhaasztal alatt levő pincelejárat hasadékában. Régi barátaimra, Oszkárra és Malvinkára gondolok. Miért kellett ilyen értelmetlenül meghalniuk? Hányszor kértem őket, próbáljanak kicsit csöndesebben élni. Szó nélkül tűrtem, hogy megegyék a lisztemet, hogy titokzatos alagutakat vájjanak a kenyérbe, még azt is elnéztem, hogy Malvinka jövendő anyaságának mámorában fészekké rágja egyetlen abroszomat… De hát mit tehettem? Nem voltak képesek megérteni, hogy csöndre van szükségem. Nem szeretem az izgága futkosást, cincogást magam körül. Aztán egy éjszaka üldözőbe vettek, és én valami ismeretlen szikla felé menekültem. Körömmel kapaszkodtam a függőleges sziklafalba, úgy próbáltam felmászni rá, már-már sikerült, de akkor lövés dörrent, és én visszazuhantam az ágyba. Verejtékes volt a párnám. A félrehúzott szekrény mögött még ott vibrált az előbbi csattanás, s a csapda egy darabig még tehetetlenül verődött a padlóhoz. Befogtam a fülem, hogy ne halljam, de úgy is hallottam. Aztán csönd lett. Reggel újságpapírba csavartam Malvinkát, és az egérfogóval meg szerelme titkon érő sok-sok kis gyümölcsével együtt eltemettem. Aznap délelőtt Oszkár sírja is odakerült a diófa alá. Aztán csak ültem, ültem, és sokáig úgy éreztem magam, mint aki tévedésből idegen bőrbe költözött.
Hát ezzel a kis gombolyaggal mi legyen? Gyilkolni többet nem akarok. Mindenesetre elzárom a kenyeret, s az asztal alá egy tányérba ételmaradékot teszek. Talán megérti, mire célzok. Talán rájön, hogy ezentúl vendégnek kell éreznie magát nálam, bár ez a legszörnyűbb büntetés, amivel sújthatom.
A sárga macska most feláll, leugrik a fáskamra tetejéről, és az ajtó felé indul. Óvatosan lépked a hóban, meg is áll néha, mintha fontolóra venne valamit, de aztán csak jön tovább. Újra kinyitom a könyvet, és úgy teszek, mintha észre se venném, amikor belép. Már itt áll a szoba nyitott ajtajában, most mozdulnom sem szabad. Áll és néz, engem figyel. Percekig tud figyelni ilyen mozdulatlanul. Úgy látszik, mindent rendben talál, mert elfordítja rólam a szemét, és odatelepszik a kályha mellé a megszokott helyére. Becsukom az ajtót, visszaülök a fotelba. A sárga macska meg se moccan, szótlanul nézzük egymást. Azt mondják, az állat nem bírja sokáig az ember tekintetét. Ő azonban csak néz, a végén nekem kell elfordítanom a fejem.
– Nem tudsz megalázni – mondja a tekintete.
– Nem is akarlak – felelem.
– De igen. Látom rajtad. Ti mind ilyenek vagytok.
– Én kivétel vagyok.
– Hazudsz. Aki két lábon jár, az mind ilyen.
Ez az a pillanat, amikor el kell fordítanom a fejem, mert nem tudok tovább farkasszemet nézni vele. Úgy teszek, mintha töprengenék valamin, később újrakezdjük az egészet.
– Nem ismersz engem – mondom erélyesen –, semmit sem tudsz rólam azonkívül, amit magamról elmondok néha.
Sárga láng lobban a szemében:
– Tudom, mi a terved azzal az egérrel!
– No és? Talán van valami kifogásod ellene? – a hangom kihívó, egyre jobban kiélezi a helyzetet.
– Öld meg, az becsületesebb.
– Egyszer már öltem. Akkor megfogadtam, hogy többé nem teszem.
– A humanizmus egy bizonyos fokon már kegyetlenség.
– Nincs igazad. Ez két ellentétes fogalom. Viszonyuk olyan, mint a párhuzamos vonalaké. Még a végtelenben sem találkozhatnak.
A sárga macska félreérthetetlen pillantást vet felém. Aztán ásít, nyújtózkodik és kényelmesen leheveredik. Fejét kinyújtott mellső lábaira hajtja, szemhéja lecsukódik, és többé nem vesz tudomást rólam. Odalépek a kályhához, szenet teszek a tűzre, hangosan zörgök a szeneskannával, de egy izma se rezdül. Közelebb húzom a fotelt a tűzhöz, én is elnyújtózom a lehető legkényelmesebben, és szundítok egyet.
Arra riadok, hogy a sárga macska mereven figyel. Semmit sem változtatott előbbi testtartásán, csak a szeme tágul éberen kerekre, és néz. Zavartan pislogok, nem tudom, mit akar ezzel az alattomos támadással. Gyűlölöm ezt a nézését, idegesít, robbanni tudnék tőle, fölállni és elrohanni, de mégse tehetem, mert ugyanakkor szinte teljesen megbénít vele. Mintha elzsibbadnának a tagjaim, még a lélegzetvétel is nehezemre esik. Minden erőmre szükségem van, hogy föl tudjam venni a harcot vele.
– Voltál te már vendég valahol? – kérdezi hirtelen.
– Hogyne lettem volna. Ez csak természetes. Nem?
– Nem. Egyáltalán nem természetes.
– Akkor te sok mindennel nem vagy tisztában. Az én hivatásomnak éppen az a lényege, hogy életem egy részét vendégségben töltsem másoknál.
– Félreértettél és félremagyarázod a kérdést. Gondolj vissza arra az időre, amikor még nem hivatástudatból vendégeskedtél. Akkor mit csináltál?
– Átmeneti időre munkanélküli voltam.
– Mennyi volt az az „átmeneti idő”?
– Úgy fél év… körülbelül.
– Mit csináltál az alatt a fél év alatt?
– Nem tudom, hová akarsz kilyukadni. Bosszant ez a sok kérdés.
– Úgy értem, voltál-e valahol, vagy itt gubbasztottál fél évig ebben a fotelban?
– Voltam. Persze hogy voltam. Néha hazautaztam anyámékhoz.
– Ez minden?
Nem bírom tovább! Most mindjárt elrohanok, vagy őt dobom ki. Kiabálni kezdek:
– Ha mindent jobban tudsz, akkor minek kérdezel? Hogy elrontsd a délutánomat?
A sárga macska felizzik, mint egy halom parázs, forrósága engem is elönt, szinte megfulladok. Aztán lehunyja szemét, és ettől mindjárt megkönnyebbülök egy kicsit. Szelídebben folytatom:
– Szeretném tudni, mi bajod van velem? Minek ez a sok kérdés, látom rajtad, hogy mindent tudsz rólam, mindent, azt is, amit még sohasem mondtam el. Azt is, amit mások sem tudnak.
Újra rám néz, szemében kialszik a sárga láng, zöld lesz, mint a csendes, áttetsző víztükör.
– A válaszokra nem nekem van szükségem, hanem neked. Hogy emlékeztesselek. Ti hajlamosak vagytok rá, hogy nagyon könnyen felejtsetek. Ha valami kényelmetlen, nem akartok emlékezni rá, akkor egyszerűen azt mondjátok, hogy nincs, nem volt, meg sem történt soha.
Ebben, sajnos, igazat kell adnom neki.
– Hát tessék, kérdezz. Mit akarsz megtudni még, illetve mire akarsz még emlékeztetni?
– Rendben van, újra felteszem a kérdést: voltál a szüleid házán kívül máshol is?
– Voltam. Tudod, hogy vannak barátaim, és éppen abban a nehéz időszakban győződtem meg róla, hogy jól választottam meg őket. Azóta is jóban-rosszban összetartunk.
– Megint nem arra válaszolsz, amit kérdeztem.
Csodálom a türelmét, de most már nem merek tovább visszaélni vele.
– No jó. Hát máshol is voltam.
– Mint vendég?
– Mint vendég.
– Hívtak?
– Nem.
– Tehát hívatlanul mentél. Bekopogtál, mint egy koldus. És remegtél, hogy aki kijön, nem mondja-e majd azt, hogy a ház gazdái éppen most mentek el valahová.
– Ne kínozz.
– Miért mentél? Pénz kellett?
– Tudod, hogy pénzt csak az anyámtól fogadtam el. Dolgozni akartam. Fél évi lakbérrel voltam adós. Meg még sok minden mással is.
– Tehát mégiscsak pénzért aláztad meg magad. Vendéggé lettél a pénzükért.
– Mit tehettem volna? Ha éhen halok, még a saját temetésemet sem tudom kifizetni. Az is az anyám nyugdíját terhelte volna.
Most sarokba szorítottalak, gondoltam, de a sárga macska megint azzal a félreérthetetlen pillantásával sújtott le rám, és elfordította a fejét. Legalább nyugton hagy egy ideig.
Esteledett. A kályha közelében kibírhatatlanul meleg volt, elővettem egy párnát, és lefeküdtem a heverőre. Nagyon szeretem a meleget és a félhomályt. Szeretek így heverészni, és arra gondolni, hogy a fáskamra tele van szénnel, néha az az érzésem, hogy sosem fogy el, sőt, mintha mindig több szenem lenne. Tavaly télen eltüzeltem a fáskamra ajtaját, gödröket ástam a szénporos földbe, széndarabok után kutatva, mindent eltüzeltem, amit lehetett, és mégis fáztam.
Erről megint az az átkozott szoba jut az eszembe, pedig – igaza volt a macskának – ettől az emléktől szabadulni igyekszem. Arra a szobára gondolok, ahol én is szürke kis gombolyagként húztam meg magam az öblös bőrfotelben. Az asszony finom cigarettával kínált, összefutott a nyál a számban. Elfogadtam. (Köszönöm szépen… de igazán… ilyet még sosem… hogy tetszik lenni… és egyébként mi újság?…) Az asszonynak ezüstre lakkozott körme van, széles, mint egy lapát. Az arca is lapát, fényes, merev konty trónol fölötte. Érzem, hogy kócos vagyok. Pedig az előszobában, míg várakoztatott, titokban megfésülködtem. (Köszönöm szépen… nagyon finom… elkérhetem a receptjét?…) Dugdosom a lábamat, mert a nagyujjam valahogy kibújt a zoknimból. Érdekes, ezt otthon észre sem vettem. És a kezem is eldugom, mert a körmöm tövig van rágva. (Köszönöm, talán majd később…) Levetett cipőm az előszoba fényes kövén toporzékol. Titokban csendre intem: türelem, mindjárt megyünk. Még néhány hasznos közhely, és vége az előadásnak. A bútorok csúfolódva öltik rám politúrozott nyelvüket. Jól kifent tekintetek villognak át a szobán, és valahogy sosem tévesztenek célt. Jó, hogy félhomály van. Időnként kínosan elvörösödöm.
Egy hét múlva újra elmentem. Virággal meg egy üveg konyakkal. És a zoknimon bevarrtam a lyukat.
Azóta nekem is van szőnyegem. Büszke sárfoltok, meg nem alázott cipőtalpnyomok virítanak rajta.
Hat napig azt a lapátarcot bámulom egy sötét irodában, az ezüst körmű ujjak munkát tesznek elém, a munkáért pénzt kapok, a pénzért meg szenet. Sok-sok szenet. A hetedik napon boldog vagyok. Ez fáj a sárga macskának. Bezzeg, amíg hideg volt a szobám, egyszer se dugta ide a képét. Egyre dühösebb leszek. Az lesz a vége, hogy egyszer kikergetem.
– Azt sosem fogod megtenni – szólal meg hirtelen a kályha mögötti sötétből.
– Honnan tudod ezt ilyen biztosan?
Szerencsém, hogy nem látom a szemét.
– Tudom.
– Lehet, hogy igazad van.
Az lesz a legokosabb, ha kibékülök vele. Bele kell nyugodnom, hogy a délutánjaimat megosszam vele. S az a legfurcsább, hogy már nem is idegenkedem annyira ettől a gondolattól. Magam sem tudom, miért. Beletörődtem volna? Lehetetlen, hiszen a sárga macska maga a gyűlölet, az örökké izzó parázs, amely állandóan izzásban tartja az én gyűlöletemet is iránta. A gyűlöletet pedig nem lehet megszokni sosem.
– Egyet jegyezz meg magadnak – szólal meg újra a sötét sarokból –, azt, hogy én sosem leszek vendég nálad. Engem nem hívhatsz, nem marasztalhatsz és nem küldhetsz el. Én szabad vagyok.
– Tudom – mondom, és már nincs erőm vitába szállni vele.
(1972)

Az elbeszélés a 2006-ban Bárczi Zsófia elemzésével, Haraszti Mária előszavával megjelent „A menekülés” c. gyűjteményes kötetben olvasható (AB-ART, Pozsony).

Szerző: Haraszti Mária

Az ANIMA Társaság alapítója és elnöke